Földes Eszter: Az anyasággal gyökeret eresztettem

Üde, friss jelenség, természetes lazasággal találja fel magát az élet kihívásai között. A minőségi, sokszínű feladatok érdeklik, legyen szó színházról, tévésorozatokról, rendezésről, szövegek és dalok összefésüléséről. Férjével, Lovasi Andrással és kisfiukkal, Álmossal a karanténállapotot vidéki otthonukban töltik.

– Mennyire éled meg nehezített pályának a karantént, milyen új kihívások elé állít ez a szokatlan helyzet?

– Még abban a fázisban vagyunk, hogy nagyon élvezzük a párommal és a kisfiammal az együtt töltött időt. Hosszabb nyári szünetnek fogjuk fel. Online tartjuk a kapcsolatot a szüleimmel, a nagyszüleimmel, a testvéreimmel, Andris lányaival, a barátokkal és a közönséggel is. Számtalan pozitív hozadéka is van a bezártságnak, például az, hogy többet beszélgetnek az emberek a családtagjaikkal. Az iszonyatos tömegvásárlás visszább szorult, a légszennyezettség is kisebb lett. Ez a mostani állapot talán némi fellélegzést is biztosíthat a Földnek.

– Nyilván könnyebbséget jelent, hogy vidéken éltek, természetközelben.

– Valóban szerencse, hogy kertes házban lakunk, elvagyunk a mi kis világunkban, még egyelőre nem veszélyeztet minket, hogy elfogynak a tartalékaink. Azoknak a legnehezebb, akik a normális hétköznapi kerékvágásban is napi szinten küszködtek a megélhetéssel, vagy kiskorúként bántalmazó családban élnek, betegek, idősek. Rajtuk kell segíteni akár személyesen, ha tudunk, vagy akár állami szinten.

– Kétéves kisfiad, Álmos érzékel valamit abból, hogy a szülei 0–24 órában a rendelkezésére állnak?

–Lelkileg elég flexibilis gyerek, az életformánkból adódóan is. Korán hozzászoktattuk a saját életritmusunkhoz. Nem látom rajta, hogy furcsa neki, hogy egész nap vele vagyunk.

– Milyen munkáktól estél el a koronavírus miatt, milyen szakmai kezdeményezésekben veszel részt?

– Csatlakoztam a Motto, a Művészek az Otthoni Oktatásért csoporthoz, illetve igyekszem részt venni minden olyan megmozdulásban, amely szembejön velem, vagy amelyre felkérést kapok. A Marie Claire Nyugimese oldalán és egy általános iskola megkeresésére is mondtam fel verseket. A Mintaapák forgatása egyelőre szünetel. Az utolsó tűzijáték című kétszereplős darabbal vendégjátékra mentünk volna Udvaros Dorottyával Göteborgba, Erdélybe, de más vidéki fellépéseim is elmaradtak. Még nem tudjuk, mi lesz a Szegedi Szabadtéri Játékokra tervezett Sok hűhó semmiért bemutatójával, amelyben a női főszerepet, Beatricét játszom.

– Nagyot fordult veled a világ az utóbbi években, férjhez mentél, gyereket szültél. Mi újat tanultál magadról feleségként, családanyaként?

– Nem volt kitűzött programpont az életemben, hogy családot és gyereket szeretnék. Mindig fenntartom annak a lehetőségét, hogy bármikor bármi megtörténhessen velem. Elég nyitottan létezem. Aztán találkoztam egy olyan férfival, mint Andris, és gondolkodás nélkül igent mondtam neki. Még inkább elmélyedt köztünk a bizalom, amióta összeházasodtunk. Sokan mondják, hogy a boldogító igen kimondása után már nem is olyan boldogító minden. Léteznek ilyen társadalmi sztereotípiák, figyeltem arra, hogy ne legyek hirtelen csípőre tett kezű, szúrós tekintetű feleség. Andris nagyon szeretett volna gyereket. Picit úgy mentem bele a gyerekvállalásba, mint amikor valaki fél, de vonzza is, hogy kipróbálja a bungee jumpingot. Mikor fent van, azt érzi, hogy inkább le akar menni, de végül is leugrik, hiszen a statisztikai adatok alapján kevesen halnak bele. Azt érzem, hogy gyökeret adott a kisfiam, az anyasággal mintha gyökeret eresztettem volna. Erőt ad, ami kihat az élet különböző területeire.

– A TV2 sorozatában, a Mintaapákban elég idegesítő paramamit alakítasz. Mennyire esel bele szélsőségekbe, túlzásokba a saját gyerekeddel?

–Nem vagyok parázós alkat. A terhesség alatt sem olvastam mama-baba blogokat, nem néztem szülős videókat. Feleslegesen nem szorongok olyasmitől, amiről az ember el se tudja képzelni, hogy milyen lesz. Nincs bennem félelem azzal kapcsolatban, hogy jó anya vagyok-e. Figyelek arra, hogy a kisfiam milyen, és próbálok hozzá igazodni, hogy neki milyen kulcsokra van szüksége a személyiségéből adódóan. Ami nekem jó, nem biztos, hogy neki is. Nyilván vigyázok arra, hogy ha felmászik valahová, ne essen le. De például ha elesik, nem az a típus vagyok, aki azonnal odarohan, és hamarabb bőg, mint a gyerek. Megvárom, hogy milyen hatással volt rá az esés, mennyire fáj neki. Álmos stramm gyerek, csak akkor sír, amikor tényleg fájdalom éri. Sok minden azon dől el, hogy milyen a személyisége, és ahhoz képest kell irányítani, terelgetni, hagyni, hogy kiteljesedjen.

– Karinthy Márton a halála előtt téged bízott meg a Karinthy Színház művészeti vezetésével, ehhez képest a színház ügyvezetése nem tart igényt a munkádra. Hogyan élted meg ezt a helyzetet?

–Az elmúlt öt évben szerves részem volt a Karinthy Színház működésében, két és fél hónapig dolgoztam művészeti vezetőként. Végignéztem az összes darabot, elkészültem az évadtervvel, szerepeket adtam vissza, hogy legyen időm felelősen helytállni. A színháztörvény módosítása miatt az ügyvezetés Oberfrank Pálhoz fordult tanácsért. Ő világosan kijelentette, csak akkor segít, ha barátját, Rátóti Zoltánt ültetik a helyemre. Ezt egyedül a hármas ügyvezetés egyetlen tagja, Major Attila fogadta el, aki megtette ezután a megfelelő lépéseket, hogy döntését érvényre juttassa. Azzal, hogy utólag tagadják, hogy Marci engem szeretett volna tovább művészeti vezetőnek, semmibe veszik Karinthy Márton iránymutatását. Nagyon el vagyok keseredve, és döbbenten állok a helyzet előtt. Sértettség egyáltalán nincs bennem, csak végtelen szomorúság.

– Ilyen fokú szakmai és emberi bizalmat még nem tapasztaltál, mondtad Karinthy Mártonról. A fiatalságodnál, a szőkeségednél fogva sztereotípiák éltek veled kapcsolatban a színházakban, ahol tag voltál? 

– Inkább azt tapasztaltam, hogy nem tudnak jól bánni, mit kezdeni velem. Emiatt nem igazán találtam a helyemet a társulatokban, ezért választottam a szabadúszást. Sokszor azt éreztem akár igazgatók, rendezők részéről –, hogy szeretnének leuralni, én meg picit olyan vagyok, mint a hal, kicsúszom a kezekből. Próbáltak valamilyen skatulyába tenni, ami számomra kényelmetlen volt. Marci abszolút elfogadott, figyelt, segített, elismert, bizalmat szavazott nekem. Nem szeretett volna egy idomított lovat csinálni belőlem az istállójában, akit egy évben kétszer-háromszor kienged a kifutóra, „tessék, nézzétek meg, az én lovam”. Mellette meg tudtam őrizni önmagamat, és sokat tanultam.

– Korábban is problémát jelentett, hogy egyenesen elmondod a véleményedet, kiállsz magadért?

– Főleg a pályám elején okozott ez gondot, talán én is eggyel harcosabb voltam, mint kellett volna. Mostanra már vagyok annyira bölcs, hogy akkor nyitom ki a számat, amikor annak helye és értelme van. Felesleges csip-csup dolgok miatt harcolni. És van úgy, hogy az ember úgy tudja érvényre juttatni az igazát, hogy hallgat. Fontos, hogy az őszinteségünkkel ne romboljunk, hanem építsünk. Azt hiszem, ezt sikerült megtanulnom.

A komplex színházi gondolkodásod, a közös munka öröme miatt vágtál bele a rendezésbe Lovasi Andrással és zenekarával, a Kiscsillaggal? A Semmi konferencia koncertszínházi előadást társíróként is jegyzed.

– A pálya legelején a színész örül, ha megoldja a feladatát. Aztán ahogy rátalál a saját hangjára, több ideje jut arra, hogy figyeljen az őt körülvevő rendszerre, a többi színészre, a látványvilágra, az előadás egészére. A Kiscsillaggal egy irodalmi koncerten dolgoztam először, segítettem a zene és a szöveg összehangolásában. Annyira jól éreztük magunkat együtt, hogy aztán felkértek a nagyobb szabású Semmi konferencia rendezésére. Azt gondoltam, maradok színésznő, nem törtem magam azért, hogy rendezhessek. Ezért is ért váratlanul, hogy Karinthy Márton rám bízta utolsó rendezésének, a Veszélyes fordulónak a színpadra állítását. Elsősorban nem a lehetőséget láttam benne, hanem a kötelességet, hogy segítenem kell Marcinak, nem okozhatok neki csalódást, nem hagyhatom cserben. Ez a minimum, amivel tartozom.

– Vannak a fiókodban megvalósításra váró mesék, tervek, a férjeddel közös projektek?

–A közös munka igénye inkább a férjem részéről szokott felmerülni. Még nem állítottuk össze teljesen azt a műsort, amellyel Erdélyben és határon túli településeken turnéznánk reményeink szerint szeptembertől. Andris egy szál gitárral lépne fel, én pedig szövegeket, verseket adnék elő. Nagyon jó lesz úgy dolgozni, hogy együtt van a család, és Álmost is vihetjük magunkkal. 

Szentgyörgyi Rita

Megosztom