Szuperérzékenység – Új pszichológiai kategória?

Nem feltétlenül nyámnyila mimózalelkek azok, akik a vizsgadrukk hatására elsí­rják magukat, esetleg egy odavetett megjegyzésen hetekig rágódnak. A szuperérzékenység, ami részben idegrendszeri sajátosság, a társadalom minden ötödik tagját érintheti.

„A szuperérzékenyég még nem szerepel az aktuális pszichológiai nagykönyvben, de egyre többet beszélnek róla, és könnyen lehet, hogy a közeljövőben már kanonizálni is fogják‟ – mondta Vekerdy Tamás gyerekpszichológus.

De mi is pontosan a szuperérzékenység? Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy fel tudjunk idézni egy-egy olyan ismerőst, kollégát, aki kifejezetten érzékenyen reagál a csí­pős megjegyzésekre, esetleg irreálisan zavarja a hangos zaj, netán a villódzó fények. Az efféle érzékenység nem ritkán összefügg önértékelési zavarokkal is, a legrosszabb azonban az, hogy a gyakran művészi vénájú, nagy képzelőerejű és kimagasló intelligenciájú embereket a külvilág sokszor szégyenlős, „gyáva nyúl‟ hangulatemberként szimplán leí­rja.

 

Többen vannak, mint gondolnánk

Kérdés persze, hogyan lehet az ilyen emberekkel együttélni? Ez annál is inkább indokolt kérdés, mert a nemrégiben magyarul is megjelent Szuperérzékeny vagyok? cí­mű Aron könyvből kiderülni látszik, hogy a tudós a kutatásai és felmérései alapján azt valószí­nűsí­ti, hogy a társadalom mintegy 20 százaléka szuperérzékeny lehet. Sőt, nem árt tudni, hogy szemben a társadalmi normákkal és az uralkodó sztereotí­piákkal ez nem nemtől függő: férfiak is, nemcsak nők lehetnek szuperérzékenyek.

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, számos lélektani könyv szerzője a könyvhöz fűzött előszavában megemlí­ti, hogy a szuperérzékenység alkati adottság, az ilyen embereknek nagyon finom az idegrendszerük, és nagyon intenzí­ven élik meg mindazt, ami velük történik. A cél nem is az volna, hogy áthúrozzák vastagabb anyagból az idegrendszerüket, hanem az, hogy megismerjék magukat, és a külvilág is megértse, hogyan lehet együttműködni velük. Ez azonban nem könnyű feladat. Nemcsak azért, mert „más világban‟ élnek, netán a „fellegekben‟ járnak, hanem azért is, mert a külvilág évtizedeken át arra kondicionálta őket, hogy elfojtsák az érzékenységüket, mert az úgymond nem normális.

 

Mit tehet a szülő?

Nem is tehet annál rosszabbat a szülő, mintha megpróbálja kinevelni érzékenységéből a gyermekét – állí­tja a már idézett Vekerdy Tamás. A gyermekpszichológus szerint a szülőknek el kell viselniük, ha gyermekük inkább hozzájuk akar bújni vagy a felhőket akarja bámulni, ahelyett, hogy a többi gyerekkel játszana. A szakember szerint ugyanis felesleges valamilyen uniformizált eszményképnek megfeleltetni a gyereket, ez az ifjú lélek számára maga a pokol. A magyarországihoz hasonló, központosí­tott, nem ritkán még mindig „poroszos‟ oktatás amúgy sem igen kedvez a szuperérzékeny gyerekeknek.

Vekerdy szerint a gyerekek iránt kevesebb elvárást támasztó amerikai oktatási rendszert is túl konformizálónak érzi az ottani szülők egy része, ezért is lehet egyre népszerűbb az otthon oktatás, vagyis a homeschooling. A pszichológus szerint í­gy egyharmad idő alatt ugyanolyan eredményeket lehet elérni, mint az iskolában, nem véletlen, hogy például Dániában már évtizedek óta csak tankötelezettség, nem pedig iskolakötelezettség van – volt olyan oktatási miniszter, aki nem járt egy napot sem általános iskolába.

 

Előnyök és hátrányok

Hogyan érvényesülhet manapság a szuperérzékeny ember, aki teljesen elveszettnek érzi magát a harsányságot, könyöklést jutalmazó világban? Aron szerint a szuperérzékeny ember egy szobába lépve nemcsak a szí­neket, a berendezést érzékeli mélyebben, de kitapintja a virágokat elrendező ember személyiségét is, s gyakran szavak nélkül ráérez a többi ember hangulatára, kí­vánságára. Tehát, amit az egyik oldalon elvett a természet, azt bőven pótolta a másik oldalon. Más kérdés, hogy ezt a tehetségét jellemzően sem ő, sem a környezete nem értékeli.

A könyv szerzője szerint az önismeretben való növekedés, a korlátok elfogadása az első lépés lehet a kiegyensúlyozott élet felé. Szuperérzékenységre való tekintet nélkül akkor mondhatók az emberek kiegyensúlyozottnak, ha egy bizonyos stressz szinten élnek. Ha az izgalmi állapot túl magas, az egészségtelen szorongást, idegeskedést okoz, ha viszont túl alacsony, az unatkozáshoz vezet. Ha nem vagyunk elég éberek, kávét iszunk, ha túl stresszesek vagyunk, alkoholt, esetleg nyugatót fogyasztunk.

Igen ám, csakhogy ugyanarra az ingerre – például a hangos zenére vagy villogó fényre, esetleg egy goromba szemöldökráncolásra – mindenki másként reagál. Az emberek 80 százaléka számára egy-egy ilyen esemény teljesen normális, mí­g a szuperérzékeny ember ezt már indokolatlanul nagy stresszként élheti meg, ezért hamarabb elfárad, és az események feldolgozásához egyedüllétre lehet szüksége.

Sőt, az ingergazdag környezetben a szuperérzékenyek között nem is olyan ritkán felléphet a pszichológusok által csak transzmarginális inhibí­ciónak emlegetett állapot, ami arra a jelenségre utal, amikor az agy szimplán lezár, és nem hajlandó több információt feldolgozni. Ez megnyilvánulhat hirtelen dühösködésben, álmosságban vagy minden előzmény nélküli apátiában. Igaz, a másik serpenyőben ott van az, hogy a különlegesen érzékenyek hamarabb észreveszik mások finom rezdüléseit, és olyan dolgok sem kerülik el a figyelmüket, amelyek felett a többség simán átsiklik.

 

Főnök és beosztott viszony

A szuperérzékenységgel kapcsolatban fontos tudni, hogy az nem egyenlő az idült neurózissal. A szuperérzékeny embernek van nyugalmi állapota, mí­g a neurotikus ember valóban minden különösebb ok nélkül állandóan szorong. Akárhogyan is, tagadhatatlan, sok főnök szenved attól, hogy nem tudja – vagy nem meri – megmondani érzékeny kollégáinak, ha valami nem tetszik a munkájukban. Dr. Györgyi László vállalatfejlesztési szakértő, executive coach szerint a jó vezető igen finom visszajelzéseket ad szenzití­v munkatársainak, különösen, hogy azok általában már jó előre megérzik, mit fog kifogásolni a felettesük.

Sokkal eredményesebb ilyen esetben inkább megmutatni, pontosan körülí­rni, mit vár el a vezető, majd – kritika helyett – úgy zárni a megbeszélést, hogy „í­gy is meg lehet oldani ezt a feladatot, és én ezt jobban szeretem‟. Györgyi László tapasztalatai szerint a szuperérzékenyek amúgy is nagyon meg akarnak felelni a munkahelyükön, és kifejezetten lelkiismeretesen dolgoznak.

Nagy kérdés, meddig mehet el a főnök a munkatársak lelkének ápolásában, pontosabban, mennyi engedményt tehet a szuperérzékenyeknek. Ha a szenzití­v kollégáknak időnként magányra és ingerszegény környezetre van szükségük, legyen elsötétí­tett meditációs szoba az irodában? Györgyi László szerint minden munkáltatónak mérlegelnie kell, milyen munkaerőpiacról dolgozik. Ha nehezen pótolható kollégákról van szó, akkor talán olyan igényeket is ki lehet elégí­teni, amelyek teljesí­tésétől másutt tartózkodni lehet – e tekintetben követendő példa lehet a Google vagy a SAS székházak kreativitást elősegí­tő legendás munkakörnyezete.

Ha azonban szűkösebb a költségvetés a Google-énél, már azzal is sokat teszünk szuperérzékeny kollégánkért, ha jó teljesí­tményét nem a számára kevéssé fontos presztí­zsnövelő nagy autóval vagy magasabb fizetéssel, hanem inkább az elvonulást lehetővé tevő saját irodával honoráljuk. Ez esetben talán bátrabbak lesznek arra is, hogy megosszák a megérzéseiket – feltéve, ha nem szuperérzéketlen irántuk a vezetés. Györgyi László tapasztalatai szerint a szuperérzékeny munkatársak nem mindig tudják megindokolni a jövőre irányuló megérzéseiket, ám azok sokszor pontosabbak, mint az analitikus gondolkodás eredményeképpen megszülető jövőképek.

Forrás: Figyelő/Izsák Norbert

Megosztom