Az óvodáskori hazugságokról

Ha megkérdezzük: mi a hazugság? ? a válasz kézenfekvőnek tűnik: olyan állítás, amely nem felel meg a valóságnak. Pedig a valóságnak meg nem felelő állításnak még két igen fontos jellemzővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy valóban hazugságnak minősíthessük. Az egyik az, hogy tudatosnak kell lennie, vagyis annak az embernek, aki a kijelentést teszi, tisztában kell lennie azzal, hogy állítása a tényekkel nem egyeztethető össze ? ellenkező esetben ugyanis nem hazudik, hanem téved. A hazugságnak másik jellemzője, hogy mindig valamilyen érdek fűződik hozzá, tehát aki hazudik, tudatosan félre akar vezetni másokat, és a valóságot meghamisító kijelentésétől valami hasznosat, az igazság kiderülése esetén semmiképpen sem élvezhető előnyt remél.

A három-hat esztendős gyermekek szülei igen gyakran panaszolják felháborodottan vagy kétségbeesve (ki-ki vérmérséklete szerint), hogy gyermekük igen sokszor hazudik. ?Pedig tessék elhinni ? bizonygatják ?, a mi családunkban nem tanulhatott ilyesmit. Beteg talán vagy valamelyik ősétől örökölte a hazudozási hajlamot?? Ha elkezdjük faggatni a szülőt, mesélje el, milyenek ezek az ?aggasztó hazugságok?, általában ilyeneket hallunk: A négyéves Feri egyik nap kijelenti az óvodában, hogy otthon hetek óta nem tudnak fürdeni, mert apukája hozott neki külföldről egy igazi vízilovat, és azt tartják a kádban. Ártatlan bárányszemekkel néz az óvó nénire, és csökönyösen ragaszkodik állításához.

Még azt is elmeséli, hogy ez a víziló érthetetlen módon nagyon szereti a spenótot, ezért ő még a saját adagját is neki szokta ajándékozni. A hatéves Laci viszont egyik nap lelkendezve meséli el, hogy a tavon osztálytársa alatt beszakadt a jég, ő azonban utánaugrott és kimentette. Állításában láthatóan nem zavarja, hogy nem tud úszni, és családjában közismert, hogy fél a víztől.

Nos, ezek az állítások kétségtelenül nem felelnek meg a valóságnak, de mégsem hazugságok. Ahogy a Szülők könyve című, megjelenés előtt álló munkámban is írom, a ha?zugság egyik legfontosabb alkotóeleme, feltétele, hogy annak, aki a vitatott kijelentést teszi, tisztában kell lennie állítása valótlanságával. Vajon tisztában van-e ezzel az a kisfiú, aki csontszáraz ruhában, angyali ártatlansággal magyarázza szüleinek, hogy fél órával ezelőtt kimentette legjobb barátját a vízből? Igen is, nem is. S ez nem lényeget elkenő, dodonai válasz, mert valóban pontosan ez a helyzet, Az ilyen korú gyerek úgynevezett fantáziahazugságainak (nem túlságosan sikerült elnevezés ez, hiszen éppen azt szeretném bizonyítani, hogy ezeket tulajdonképpen nem is nevezhetjük hazugságoknak) lényege az, hogy miközben már meglehetősen jól ismeri közvetlen környezete tárgyi és személyi valóságát, még nem tud éles különbséget tenni külső és belső, objektív és szubjektív valóság között! Mi, felnőttek is szoktunk ábrándozni (ha máskor nincs rá időnk, hát este, elalvás előtt, úgy félálomban), de mindig pontosan tudjuk: eddig a valóság, innen az ábránd, vagyis csalhatatlan biztonsággal húzzuk meg a választóvonalat a rajtunk kívül lejátszódó események és a bennünk megélt vágyak, ábrándok, gondolatok, álmok között. Hat-hét esztendős korig erre a gyermek még nem, vagy csak csökkent mértékben képes, ezért gyakran előfordul, hogy a határ a valóság külső és belső, megélt formái között elmosódik, és a gyerek vágyait, ábrándjait megtörtént valóságként éli át.

A valóságnak ebből a különös, a felnőttétől lényegesen különböző megélési módjából a ?sajátosan gyermeki? tulajdonságok, hiedelmek egész sora levezethető. (Gondoljunk például az álomra vagy a mágikus világképre.) A kisgyerekben alig-alig iktatódik a képzelt és a kézzelfogható valóság közé a felnőtt ember számtalan tapasztalat által megerősített tudása, az, hogy a belső és a külső valóság, a vágy és a megvalósulás között szakadék húzódik, melyet ? ha egyáltalán ? kizárólag cselekvéseinkkel, tetteinkkel hidalhatunk át.

A fantáziahazugság tehát nem hazugság, mert a gyerek nincs tisztában az állítása és a tények közötti ellentmondással: történeteit nemcsak velünk akarja elhitetni, de amíg mondja, maga is hisz azok valódiságában!

A fantáziahazugságon a szülőnek megbotránkoznia: ?Istenem, vajon kitől tanulhatta?? vagy éppenséggel büntetni érte a gyereket ? nem szabad. Nemcsak azért, mert valójában ártatlan, hanem azért sem, mert a fantáziahazugság gyakori és szigorú büntetésével megfélemlítjük, és nem a hazugságról, hanem fantáziájának szabadon engedéséről ? azt is mondhatnám: a gondolkozásról ? szoktatjuk le! Pedig a fantázia nagy?szerű adománya az embernek, melyet a későbbi életkorokban, amikor már hasznosan működik, alkotó fantáziának, kreativitásnak nevezünk!

Ha jól odafigyelünk gyermekünkre, feltétlenül észre fogjuk venni, hogy fantáziahazugságai mindig valamilyen vágyat fejeznek ki, melyet ő, mágikus hatalmánál fogva, valósággá varázsol át. Miközben valamilyen tréfás, kedves ? soha nem megszégyenítő vagy megalázó! ? megjegyzéssel elhárítjuk a gyerek csapongó fantáziájának legújabb sziporkáit, legyen gondunk arra is ? ha ez lehetséges ?, hogy reális kapcsolatot teremtsünk a fantáziahazugságban jelentkező vágy és a valóság között.

Azt a gyereket például, aki barátja kimentését mesélte szüleinek, mindenekelőtt úszni kell meg?tanítani! Nem arról van szó tehát, hogy egyszerűen ? vagy mindenáron! ? ki kell elégítenünk gyermekünk vágyait. A gyerek tanulja meg az ábrándok, kívánságok megvalósításának felnőttes módját, és azt, hogy a megvalósulás tetteink, cselekedeteink következményeként képzelhető el.

Van azonban a fantáziahazugságoknak egy olyan formája, amelyről külön is érdemes beszélni. Általában négy- és hétesztendős kor között szokott előfordulni, hogy a gyerek fantáziája segítségével barátot teremt magának; ?fantáziabarátot?, aki ? mint az elnevezés is mutatja ? a valóságban nem, csak a gyermek képzeletében létezik. A szülő, ha figyel gyermekére, könnyen észreveszi, hogy a fantáziabarát szinte kivétel nélkül mindig a gyermekével ellentétes tulajdonságok hordozója: rettenthetetlen hős, ha teremtője félénk, ugyanakkor engedetlen, ha kitalálója jó gyerek; leküzdhetetlen étvágyú, ha a gyerek nem eszik, és természetesen mindez fordítva is lehetséges. Azt hiszem, világos, hogy a fantáziabarátságok szintén a gyerek vágyait tükrözik; csupán annyiban különböznek a fantáziahazugságoktól, hogy ezeket a vágyakat a gyerek nem tartja meg saját énjének határain belül, hanem egy másik, képzeletbeli személyre vetíti rá. Felruházza fantáziabarátját azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket önmagában fájóan hiányol. Néha az is előfordul, hogy azokkal a vonásokkal ajándékozza meg őt, amelyeket saját személyiségében nem képes elfogadni. A fantáziabarátról ugyanaz elmondható, mint a fantáziákról általában: mindaddig ártalmatlan, amíg olyan mérvű nem lesz, hogy a gyereket elvonja a valóságtól. Ekkor már könnyen veszélyessé válhat a hiányolt vagy nehezményezett tulajdonságok kivetítése egy képzeletbeli személyre. A harmonikus fejlődés során viszont a gyerek eljut odáig, hogy értékelni tudja jó tulajdonságait, ugyanakkor magáénak ismeri el a hibáit is. Elfogadja, hogy ő mindez együtt, akivel akad baj és gond bőven, de aki mégis nagyon szeretett, nagyon fontos és egyetlen személy.

Mindebből az következik, hogy az óvodás nem is képes a hazugságra, és amit a szülő esetenként annak vél, tulajdonképpen nem más, mint a képzelet és a valóság ártatlan összemosódása?

Sajnos, nem így van! De erről ? és a szülői teendőkről ? legközelebb.

Megosztom