Malek Andrea: gyermek voltam 32 éves koromig

Érdekes az élet, aki ? külső szemlélő számára legalábbis ? szinte konfliktusok nélkül élhetné az életét, időnként keres magának olyan feladatokat, amelyekbe csaknem beletörik a bicskája. Ilyen embernek éreztem Malek Andreát találkozásunk előtt. Megérzésem beigazolódott: Andrea, saját fogalmazása szerint, olykor-olykor át akart menni a falon. Ha a sors nem akarta fordítani az életét, csavart egyet rajta saját maga.

Legendásan türelmesek a szüleim. Volt módjuk rendesen begyakorolni, mert elég hosszúra sikeredett a kamaszkorom: két évvel elmúltam már harminc, amíg tartott. Először, ahogy az lenni szokott egy hasonló családba született gyerek esetében, határozottan élveztem az előnyeit annak, hogy a szüleim minden rossztól megóvtak, igazi, kellemes családi légkört teremtettek nekem. Még az egyedülléttől sem kellett tartanom, annyira figyeltek minden rezdülésemre. Fantasztikus dolog a gyerek-szülő kapcsolat, de igen speciális. Annyira sokszínű, annyi minden benne van, kicsiben már a férfi-nő konfliktus, a barátnők közötti ?titkos? információk, és rengeteg furcsa helyzet, amit meg kell oldani. A legfurcsábbak a közeledési és távolodási fázisok, amelyek minden szülő-gyerek kapcsolatban megjelennek, persze nem azonos súllyal, és ami legalább ilyen fontos, különböző reakciókkal. A mi esetünkben a távolodási fázisok elég erőteljesek voltak részemről, bakfiskoromban eljutottam addig, hogy az égegyadta világon semmi sem tetszett nekem. Akkor éreztem először, hogy én olyan falon átmenős típus vagyok. Ezt akkor is, és azóta is vállalom. Amit csinálok, azt abban a pillanatban teljes szívemből és teljes erőbedobással csinálom. Ez lehet az oka, hogy nem bántam meg semmit soha életemben. Akit még a langyos szellőtől is igyekeztek megóvni a szülei, nem tanul meg védekezni, fel-nőtt korában kell a kasszához állnia a tanulópénzt megfizetni.
Sejtettem, hogy azért annyira nem volt rossz minden, mint ahogy azt kamaszkoromban gondoltam, de csak harmincéves korom után tudtam értékelni igazán, hogy nekem tulajdonképpen milyen rugalmas szüleim voltak. Életük, gondolkodásuk ma már példa számomra. Sajnos nincs más megoldás: el kell távolodni ahhoz, hogy az ember visszajöhessen. Felnőtt fejjel csodálkoztam rá, hogy lehet így is élni, dolgozni, gyereket nevelni, ahogy ők tették. Végtelen nagy szeretettel, és végtelen nagy türelemmel. A szüleimmel azóta már megbeszéltem a dolgaimat. Nagy utat jártunk be. Nem hiszem, hogy tudnék még olyan dolgot csinálni, amin meglepődnének. Amióta a saját gyerekeimen gondolkodom, az is teljesen egyértelmű lett számomra, hogy édesanyám milyen észrevétlenül orientált, milyen ügyesen terelgetett engem annak idején. És milyen jó, hogy terelgetve voltam! Hasonló módon kellene segítenem a fiaim pályaválasztását, életét, felfogását, gondolkodásmódját.

Egy dolog volt biztos: a zene

Az biztos, hogy musicalszínész nem akartam lenni. Úgy éreztem, hogy nem tudok annyit várni. Valamit azonnal csinálni akartam. Zongorázni kezdtem. Tizenhét éves koromban anyu megkérdezte tőlem, hogy miért nem akarok énekesnő lenni. A popzene szinte minden irányzatát szeretem, szenzációs tehetségek és igazi jó emberek vannak a hazai mezőnyben, de én ma sem tudom úgy kifejezni magam egy dal három perce alatt, mint egy szerepben a színházban. A Máté Péter emlékkoncertek teljesen egyértelműen ezt igazolták számomra. Nekem hiányzik a színházi miliő, az a háttér, az a csapat, amit csak egy színházi elő-adás, egy szerep eljátszása képes nyújtani. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy tizenhét évesen jól választottam. Nem akarok, nem tudok átmenni ezen a határon. Én énekes színésznő vagyok, nem énekesnő. Az első igazi nagy konfliktusom a világgal a konziban történt. Folyamatosan bőgtem, pedig tanultam, amennyire csak bírtam. Ám a konzi elvégzéséhez a korábbiakhoz képest teljesen más tempó és hozzáállás kellett. Félévenként rugdalták ki az embereket. Nem tudtam élvezni az izgalmait. Egy idő után ebben a suliban egyszerűen butának, tunyának, elkényeztetett pojácának érezte magát az ember. A feladás persze eszembe sem jutott. Ez nálam elég ritkán kerül szóba, és annyira megvisel, hogy inkább valami módon megtalá lom a továbblépés lehetőségét. A konzi, bármilyen szörnyűségesnek látszott akkor, megerősített. Kiváló tanárok tanítottak. Ma már van összehasonlítási alapom egykét nyelvterületen, így nyugodtan mondhatom, hogy bárhol a világon megállnák a helyüket.

És akkor találkoztam a musicallel

Ám egyszer csak megütötte a szememet egy hirdetés az Esti Hírlapban: operett-musical szak indul a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Amikor felvettek, akkor jöttem rá, hogy ez érdekel igazán. Ez az az út, amin elindulhatok. Más tér, más emberek, de úgy éreztem, hogy nagyon az enyémek. Aztán, ha egy hosszú, barna hajú lány kellett valamelyik produkcióba, aki kedvesen énekel, mindjárt engem hívtak. Három évig határtalanul élveztem, de utána már mást akartam csinálni. Le-föl ugráltam a robogó szekérről, amíg huszonöt évesen úgy nem döntöttem, hogy vége, eltűnök a közönség szeme elől. Olyan vágy élt bennem saját család iránt, és olyan vonzó, kreatív, jó emberrel ismerkedtem meg éppen akkor, hogy hasonló helyzetben egy percig sem gondolkodnék azon, mit tegyek. Megszerettük egymást. Volt benne valami sorsszerűség. Így kellett alakulnia. Egyikünk szerint sem történhetett volna másképp. És jött aztán a nagy őrület: kamasz létére gyerekei születnek valakinek. És milyen csodálatosak! És mennyit lehet tanulni tőlük! Az anyaság semmivel össze nem hasonlítható tapasztalat. Úgy éreztem, hogy megtettem, amit meg kellett tennem. A sors által rám mért elsődleges feladatomat teljesítettem, sőt két ajándékot kaptam tőle, a két fiamat.
Harminckét évesen gondoltam rá, hogy meg kellene próbálni valami mást előhúzni a tarsolyomból, teljesen mást és másképp, mint amit korábban a színpadon csináltam. A Chichago című előadással, amelyben visszatértem a színpadra, sikerült teljesen mással előrukkolnom, mint amit addig megszokott tőlem a közönség. Azóta már két lemezem is megjelent, és a saját zenekarommal most készülünk egy harmadik lemez bemutatására. Most vagyok az igazi Malek Andrea. Annyi mindent szeretek és szerethetek! Nagyon jó így. Szeretem a dzsesszt, a színházi szerepeimet, de örömmel elbíbelődöm a kertben, élvezem a vasalást, takarítást, a vadvízi evezést, festegetek, imádom, hogy úgy rendezem be a lakást, ahogy akarom?

A mai napig tanulok? és tanítok

Nem könnyű feldolgozni, hogy a házasságom nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, bár folyamatosan keressük a lehetőségeket a megoldásra. Nem olyan embert választottunk magunknak, akivel nem lehet megbeszélni a dolgokat, de nem tudom, hogy fel lehet-e dolgozni a történteket igazán. Elég nehéz helyzetben vagyok a két fiammal, de megoldjuk. Néhány éve már tanítok énekelni felnőtteket és gyerekeket is, és kiderült, hogy ez mennyire hasznos elfoglaltság számomra, mert jóval összeszedettebb lettem. Nem arról van szó, hogy addig hebehurgyán rohangáltam össze-vissza, de hozzásegített kicsit a felnőttesebb viselkedéshez, az biztos. Még most is szeretek a gyerekeimmel úgy játszani, mintha a tesójuk lennék. Szerencsére még van időm felkészülni a kirepülésükre, csak kilenc- és tizenhárom évesek. Ha beteg lennék, ha abba kellene hagynom a színpadi munkámat, az lenne az életem utolsó sorsfordulója, de akkor sem esnék kétségbe. Valami morzsa mindig marad az ember számára, ahol a szívét-lelkét, a kreativitását kiélheti.

Megosztom