Hírek és legendák

Gyerekkorában arról álmodozott, hogy filmszínész lesz, végül a rádiózás, majd a televíziózás felé sodorta az élet. Még a régi, legendás öregektől leshette el a bemondói munka fortélyait. Mára ő maga is szakmai mércévé, etalonná vált. Acél Anna, a Híradó műsorvezetője a szép magyar beszéd elkötelezett híve, az állatok szerelmese.

Tizenkilenc évesen kezdtem a pályámat, azóta nagyot fordult a világ. Sajnos mára megszűnt a bemondói szakma, amit fájlalok. Nem értem, hogy napjainkban a beszéd miért nem ugyanolyan fontos kifejezési forma, mint például a mozgás. „Píáros” világban élünk, ennek ellenére elfelejtjük, hogy a kommunikáció elsődleges formája mégiscsak a beszéd.

Életiskola legendákkal

Szerencsés vagyok, mert a Magyar Rádióban még a régi, legendás „öregektől” tanulhattam a szakmát. Körmendi Laci bácsi – a bemondók Jávor Pálja – mesebeli figura volt, rendkívül színes, érdekes egyéniség, akit mindig tátott szájjal hallgattam. A háborúban is szolgált, állítólag lovas huszár volt. Vagy ez is csupán legenda? De említhetem Erdei Klárit, aki az első kívánságműsort vezette. Többek között szívesen gondolok Bőzsöny Ferencre, Debrenti Piroskára, Erős Annára, Egressy Istvánra… Profik voltak, és egyben Személyiségek, és ez a hangjukban is megnyilvánult. Mindenkitől mást tanultam, de legfőképpen a munka és az egymás iránti tiszteletet oltották belém. Meg azt, hogy ne vegyük túl komolyan saját magunkat. Velük lenni életiskola volt számomra.

Akkoriban két évig szigorúan gyakornokoskodtunk, addig nem lehetett élőben megszólalni. A sok háttérmunka hozta meg végül a biztos szakmai tudást. Aztán a hírek kerültek az életem középpontjába. A műfaj komolysága ellenére derűs légkörben zajlott a munka. Főleg a fiúk gyakran ugratták egymást. Ha már nem fértek a bőrükbe, odaálltak a hírolvasó elé az üvegfal túloldalára, miközben az éppen nagy komolyan a nemzetközi helyzetet ismertette, és ott bohóckodtak, hogy megnevettessék. A nevetés a legnagyobb mumus volt akkoriban. A bakitekercsek legszórakoztatóbb részei pedig éppen azok, amikor a szerencsétlen hírmondó a kibuggyanó nevetéssel küzd…

A televíziós munka során is voltak ugratások. Amikor még nem súgógépről, hanem papírról olvasták fel az információkat, gyakran előfordult, hogy a sorok közé kézzel írva nagyon oda nem illő magánüzenetek kerültek. De mivel akkoriban még a javításokat is kézzel írták, első látásra nehéz volt eldönteni, hogy ami most jön, azt felolvassa-e az ember vagy isten őrizz!

Állati jó!

1992-ben a Napkeltéhez kerestek női műsorvezetőt, így lettem képernyős. Két évvel később Betlen János lett a Híradó főszerkesztője, ő hívott a csapatába.

Felkészülésképpen kezdettől fogva gyakran néztem a különféle külföldi – elsősorban angol nyelvű – csatornák hírműsorait, ez a mai napig is így van. Figyelem, hogy dolgoznak ők, akik előttünk járnak, és merítek belőle.

Időnként visszanézem magamat videóról, számomra ez a tükör. Olyankor szoktam észrevenni, hogy min lenne érdemes változtatni – a stílustól kezdve a világításon át a mozdulatokig. Ma már szabad egész testtel mozognunk, ami nagy megkönnyebbülés, mert pályakezdésem idején nem csak a szabályok voltak merevebbek.

Nekem akkor jó, akkor tetszik egy hírfolyam, ha íve van – a fajsúlyostól a könnyedig. Mivel imádom az állatokat, szeretem, ha velük fejezhetek be egy híradót. Például Knutot, a világhírűvé vált jegesmedvebocsot nagyon a szívembe zártam. Az állatokkal kapcsolatos rossz hírek ugyanakkor nagyon megráznak. A legkülönösebb ilyen eset volt, amikor a délszláv háború idején géppisztollyal lemészároltak egy kormoránszigetet. A háborúk többnyire ostoba és kicsinyes emberi ellentétekről szólnak. De mi közük ehhez szegény madaraknak?

Kuku, Artúr és a többiek

Jó néhány éve egy Budapesthez közeli faluba, kertes házba költöztünk. Azóta több saját állatunk is van. De Kukut, a kakadut még a fővárosi lakásunkból hoztuk magunkkal. Emlékszem, nagyon tetszett, sokáig vágyakozva nézegettük a madárkereskedőnél, rendszeresen látogattuk. Annak idején is drága volt, végül csak nem bírtuk otthagyni, OTP-részletre vettük meg. Mellette most már vannak kutyáink, cicáink, különféle madaraink, például kanárik és kacagó gerlék.

Artúr volt a legelső négylábúnk, keverék kutyus, még a házépítéskor került hozzánk. A kerítés tövében feküdt, tele sebekkel. Orvost hívtunk hozzá és befogadtuk. Hugót, a magyar vizslánkat korábban egy gangra kitett tévés dobozban tartották, ami nem volt a legideálisabb hely számára. Hannibált ajándékba kaptuk, egy másik kutya pedig hazakísérte a lányomat, Kisannát. Lacikát, a törpetacskót a férjem hozta haza. Meglátta az út közepén, kinyitotta a Trabant ajtaját, és odaszólt neki: „Kiskutya, menj haza!” Erre a derék eb beugrott mellé a kocsiba. Másnap kiderült, hogy tőlünk kétutcányira lakik a gazdája, aki érte jött. „Ha legközelebb is nálatok köt ki, hozom az oltási könyvét” – mondta. Másnap ott találtuk Lacikát a kerítésünknél, így lett végleg a miénk. Egy időben törött szárnyú varjúnk is volt, Budakeszire, a Vadasparkba vittük, ott jobb helye van.

Az állat nem tárgy, hanem élőlény, mégpedig őszinte és nekünk kiszolgáltatott Lény, ezért felelősek vagyunk érte. Szeretnék létrehozni egy állatmenhelyet, vagy még inkább egy hálózatot. Ez kizárólag a pénzen, és nem a szándékon múlik. Megfigyeltem: az állatokkal való viselkedésünk tükrözi az emberek iránti érzéseinket.

Bubigallér ajándékba

Egy középfokú és egy felsőoktatási intézményben tanítok retorikát, ezt a munkát is nagyon szeretem. Volt idő, amikor sokkal többet tanítottam, mostanában visszavettem a tempóból. Azért döntöttem így, hogy magam is tanulhassak. Elvégeztem egy számítógépes ECDL tanfolyamot, tökéletesítem az angoltudásomat, foglalkozom agykontrollal. Újabban azt vettem a fejembe, hogy megtanulhatnék vakon gépelni.

A tanításban az a jó, hogy tudok hatni másokra. A televíziózást is ugyanezért szeretem, bár ott nem kapok közvetlen visszajelzéseket. Erről jut eszembe egy másik történet. Nemrégiben egy nyolcvannégy éves nézőnk küldött levelet nekem. A barna fedőpapírt bontogatva egy bonbonos doboz került elő, látszott, hogy már nincs benne édesség, csak csomagolásra szolgál. Két különleges gallért és egy sálat rejtett, utóbbit nyakkendőnek is lehet használni. A küldeményhez levél is tartozott, amelyben a hölgy le is rajzolta, hogyan kell viselni őket. Nagyon meghatódtam, hogy képes volt a dédelgetett bubigallérját nekem adni. Az ilyen pillanatokért érdemes élni, bearanyozta az estémet!

Másik alkalommal az egyik falubeli néni szólított meg: „Amikor magát meglátjuk a tévében, mindig mondjuk a férjemmel: itt van a mi Annánk!” Jólesik az effajta szeretet. Tegnap, amikor a közértben sort álltam a pénztárnál, az előttem álló ismeretlen hölgy azt mondta: „Menjen elém, Anna, mert én még várom a páromat”. Hiszen bent vagyok az otthonukban reggelente, persze, hogy ismerősök vagyunk! Sokszor megismernek az utcán, de nem mindig tudják, honnan is ismernek.

Andor esete a fácánnal

A férjem, Szilágyi Andor író, forgatókönyvíró, filmrendező. Olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint például a Mansfeld vagy A Rózsa éneke. Talán az előzőekből már kiderült, hozzám hasonlóan ő is rajong az állatokért.

Egyszer hazafelé jövet egy mező szélén, az út mentén meglátott egy fácánt álldogálni. Sérültnek látszott, nem is szállt el, felszedte, hazahozta. Másnap reggel elvitte az állatklinikára, ahol az orvos közölte: a jószágnak legalább öt éve el van törve a lába, nem szorul ápolásra, Andor nyugodtan elengedheti. Ám a férjem az ajtón kilépve azt tapasztalta, hogy kerékbilincset és befizetendő csekket tettek az autójára. Mivel éppen nem volt nála pénz, a fácánnal a hóna alatt elment kölcsön kérni, majd a postára, feladni a csekket, aztán vissza a kocsihoz, és leszedette a bilincset a kerékről. Ezt követően kivittük a fácánt a mezőre, és elengedtük. Láss csodát: repült! Miért nem szállt el korábban? Miért hagyta, hogy ez a Menzel-filmbe illő jelenet megtörténhessen?

Meghitt pillanatok

Elérkezett az év utolsó hónapja, s vele együtt hamarosan itt a karácsony, amely a legkedvesebb ünnepem. Imádom: gyerekkorom emlékeit hozza vissza! Annak idején hittem a Jézuskában, a Mikulásban. A karácsony a melegséget, a szeretetet, a családot, az összetartozást jelenti számomra; ezt az utóbbi évek konzumkarácsonyai sem tudták kiirtani belőlem. Szeretem a hangulatát, a leginkább azt, amikor már túl vagyunk a vacsorán és az ajándékozáson. Kint hull a pelyhes fehér hó, bent ég a gyertya, szól a zene, aztán csend és béke. Nekem ezek az ünnep legszebb pillanatai.