Kékfény alatt

Dr. Agárdi Tamás már egyetemi évei alatt is televíziózott. Majd bekerült az 1969-es Riporter kerestetik! legjobb 12 versenyzője közé, ahonnan egyenesen a Magyar Televízióba került.

’96-ig erősítette a riporterterek, a műsorvezetők és a szerkesztők csapatát. Munkáinak legjava a Kékfény és az Ablak című műsorokhoz kapcsolódik, de jogi végzettségének köszönhetően számos bel-, kül- és katonapolitikai tudósítást is készített.

Később az emberen „belüli” dolgok kezdték érdekelni, így a pszichológia, kriminálpszichológia és a grafológia tudománya felé fordult. Igazságügyi szakértő, hipnoterapeuta, a Grafológiai Intézet alapítója, az első kinevezett igazságügyi grafológus-szakértő.

Hogyan működnek a gyilkosok?

– A Kékfényes riportoknál „a nehéz gyerekkorom volt, ezért ragadtam pisztolyt” kezdetű mondatokat kivágtuk, ám később pont ez kezdett érdekelni. Pszichésen is felnőttem, csökkent az exhibicionizmusom, ezért esti egyetemen elvégeztem a pszichológia szakot. Leginkább a hipnózis folyamata fogott meg, filmet is forgattam a témáról. Majd dolgoztam elmeosztályon is pszichopatákkal. Megértettem, hogyan működnek a gyilkosok. Ebben persze sokat segített az a rengeteg riport, amiket gyilkossági helyszíneken, börtönökben forgattunk.

Az Ablakot Sárközy Erikával, Déri Tiborral, Peták Istvánnal, Papp Endrével, Bálint Györggyel és más kollégával készítették. – Amikor Peták Pista televízió elnök lett, felhívtam gratulálni a Délpesti Kórház III. pszichiátriájáról, ahol akkor dolgoztam, és viccesen megnyugtattam: mindig lesz számára egy egyágyas kórterem az elmeosztályon. Két hét után írta, hogy már szívesen jönne…   

Rendőrsztorik

Évtizedek alatt számos sztori gyűjt össze Agárdi archívumában. – A Kékfénnyel bejártuk az egész országot. Az egyik kolléga – jellegzetes nazális hangú, nagyot halló – híresen smucig volt. Mindig kunyerált valamit a vidéki interjúalanyoktól. Az MTV-s kocsival sokszor vitt haza a családjának falusi tojást és más finomságokat. Egyszer megvicceltük: egy falusi ház portáján a nemrégiben történt gyilkosság nyomait filmeztük, elrejtettünk néhány főtt-tojást, ám csalódottan tapasztalta, hogy azok nem frissek.

BM-es kollégák és rendőrök is ajánlottak riporttémákat a Kékfénynek, propaganda vagy nyomozati célból. A „csúcsidőben” hatmilliós nézettsége volt a műsornak. Előfordult, hogy a körözött személyek bemutatása után maga a bűnöző jelentkezett élő adásban. Volt, hogy egy holttestet találtak a Tiszában, ám se ujjlenyomat, se más azonosítási jel nem segítette a nyomozást. – De két óra múlva mégis megtudtuk, ki volt az áldozat, ugyanis hiányzott az egyik lába. Bementünk a közeli falu kocsmájába, s a helyiek megmondták, hogy náluk lakott egy féllábú férfi, aki néhány napja eltűnt.

Gyakori volt egy időben, hogy színészekhez törtek be. Stopperral mérték, hogy az illető a függöny legördülése után hány perccel ér haza. Később elmesélték a betörők, hogy melyik színésznél mit találtak. Volt, akinél semmit, volt, akinél devizát… 

A ’70-es években Sós és Németh brutálisan megöltek egy rendőrt. Ilyen súlyos eset addig nem történt hazánkban. Napokig nem volt meg a holttest, azt hitték, disszidált a rendőr. Kiderült, a két elkövető megölt egy pénzügyőrt is. Sóst felakasztották, Németh, mivel nem volt még 20 éves, megúszta a halálbüntetést. Azokban az években volt egy OTP-s rablás is, ahol két hölgy alkalmazottat öltek meg. Sós magára vállalta ezt is. Olyan szakmai trükköket árult el, amelyek életszerűvé tették, hogy ő volt az elkövető. Kiderült, valóban járt is abban a pénzintézetben. Ám bebizonyosodott: azt a két gyilkosságot nem ő követte el. Hogy ki vagy kik, az azóta sem ismert.

Amikor divatba jöttek a riasztók, forgattunk egy riportot arról, hogyan reagálnak egy üzlet sípolására az arra sétálók. Rezzenéstelenül mentek el a bolt előtt. Még egy rendőrautó is elhajtott mellette, de meg sem állt a riasztó hangjára. Ezt a cenzor nem engedte adásba kerülni.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. márciusi számában olvasható.