A távkapcsolat arcai

Mindenki átéli élete során valamilyen formában a távkapcsolat hullámzó érzéseit. Mi áll mögöttük? Mikor lehet építő jellegű ez a szerelem?

Minden pár az idő folyamán különböző nehézségekkel néz szembe kapcsolatuk alakulása során. Vannak olyan megoldandó feladatok, melyek inkább a kapcsolat elején hangsúlyosak, vannak kihívások, melyek később érkeznek. Az első megoldandó feladatok közül legelöl a kielégítő mértékű, együtt töltött idő kialakítása szokott állni, s mindjárt utána partnerünk elfogadtatása következik a fontosabb családtagjaink, barátaink viszonylatában. Ezek az első megoldandó lépések, melyeken már az elején keresztül kell verekednie magát egy új kapcsolatnak, ahhoz, hogy kevésbé terhelten haladhasson fejlődési pályáján tovább. A fontos családtagok, barátok támogatása erősíti a párunkba vetett hitünket, egyfajta felhajtóerőt jelent a kapcsolat számára is. Ennek hiánya, elmaradása pl. a kapcsolat titokban tartása miatt, hosszútávon nélkülözni kénytelen ezt a támogató erőforrást. Párunk elutasítása a hozzánk közel állók részéről pedig komoly terhet jelenthet számunkra. Ha idővel sem változik partnerünk elfogadottsága, e tény feltehetően sok keserűséget fog okozni mind a régi, mind párkapcsolatunk vonatkozásában.

A sajgó hiányérzet

Fontosságában talán ezt is megelőzi az a tényező, hogy sikerül-e megfelelő mennyiségű és minőségű időt együtt töltenie a párnak. Ha ez valamiért hosszabb időn keresztül sem alakul a felek igényeinek megfelelően, akkor tulajdonképpen távkapcsolatról beszélünk. Bár ezzel a meghatározással jelentősen kitágítottam a távkapcsolat hétköznapi értelemben használt fogalmát, azt szeretném nyomatékosítani, hogy az a fél, aki tartósan nélkülözni kénytelen párját időben és érzelmi közelségben, az valójában távkapcsolatban él. Abban, hogy milyen mértékben és milyen minőségében van távol a pár egyik vagy mindkét tagja, persze jelentős különbségeket találunk. Mégis vannak olyan megragadható jelenségek, folyamatok, melyek jellemzőek ezekre a kapcsolatokra.

Nézzük, mivel is kell számolnunk abban az esetben, ha akibe beleszeretünk, az térben és/vagy érzelmileg távolabb él tőlünk, mint ahogy az kívánatos lenne, azaz sokkal kevesebbet tudunk vele lenni, kevésbé tudunk közel lenni hozzá, mint amennyire szeretnénk. E helyzet biztos velejárója, hogy valamilyen módon kezelnünk kell a másik fizikai, érzelmi elérhetőségének hiányát, illetve – bármilyen furcsán is hangzik – egy hosszabb „távollét” után a jelenlétét, közelségét is.

Vannak köztünk olyanok, akiknek az átlagtól kevesebb közelség, és a ritkább együttlét is kielégítő. Ők attól szenvednének, ha párkapcsolatuk intenzívebb lenne. Ők a született távkapcsolatban élők. Egy biztos, ők vannak kevesebben. Különböző foglalkozások, munkahelyek, életciklusok, háromszög kapcsolatok miatt sokan belekényszerülnek ebbe a kapcsolati felállásba, de ennek a nehézsége, szenvedése könnyen tetten érhető az érintettek viselkedésében a felületes megfigyelő számára is. Alapvetően ugyanis vágyunk arra, hogy megosszuk élményeinket, életünk apró mozzanatait párunkkal, hogy érezhessük figyelmét, jelenlétét, szeretetének lelki és testi megnyilvánulásait. A fizikai vagy érzelmi távolság ezt sok tekintetben megnehezíti, lehetetlenné teszi. A fontos másik elérhetetlenségét legtöbbször hiányérzet, szomorúság, belső feszültség, a tehetetlenség és a harag érzése kíséri.

Felszabaduló energiák

Önvédelmünk egy idő után azonban könnyít érzelmi terheinken. Részben elfojtjuk a másik jelenlétének, elérhetőségének hiányából fakadó frusztráló érzéseinket, vágyainkat, részben megszokjuk, elfogadjuk a kialakult viszonyokat – miközben persze bízunk egy jövőbeni változásban -, illetve gyakran más tevékenységek, kapcsolatok örömével igyekszünk pótolni a hiányzókat. Ez utóbbi megoldási alternatívában – amennyiben a partnerek között megfelelő az érzelmi közelség, de a nagy fizikai távolság miatt ritka az együttlét -, nagyon sok fejlesztő energia lehet jelen, ha alkotó módon szublimáljuk a másik fizikai elérhetőségének hiányát. Tapasztalat azonban, hogy a távkapcsolatban felszabaduló energiák önmegvalósításunknak hosszútávon csak addig állnak rendelkezésre, amíg a helyzetet átszövi annak a szubjektív, belső hite, hogy egyszer másképp is lesz, hogy valamikor a ködös jövőben együtt leszünk. Ez tehát a távolság leküzdésének konstruktív módja.

Szaggatott szeretet

Időszakosan talán mindannyian átéltük már ezt, és megéltük a másik hiányának pozitív, erőt adó hatásait. Egy távkapcsolatban azonban a szeretet áramlása szaggatottá válik a két ember között, mivel a pár egyik vagy mindkét tagja sok esetben nélkülözni kénytelen a másikat. És ez néha bizony fájdalommal jár. E fájdalom pedig mélyen ismerős, régi sebeket szakíthat fel lelkünkben. Zsigeri emlékezetünk pillanatok alatt előhívja bennünk azokat az érzéseket, melyek azokban a helyzetekben árasztottak el minket, mikor még pici gyerekként, szükségünk lett volna a FONTOS MÁSIK - anyánk vagy apánk - támogató jelenlétére, bátorítására, elérhető közelségére, de valamiért mégsem voltak elérhetőek számunkra. Annak a rémületét, hogy vajon értünk jönnek-e a bölcsibe, vagy az óvodába, hogy értünk jönnek-e, visszajönnek-e hozzánk, ha valamiért eltűntek mellőlünk (utazások, kórház, tanulmányok, stb.), hogy fontos vagyok-e, szerethető vagyok-e, hogy nem maradok-e egyedül a világban? Ez a rémület mélyen ismerős mindannyiunk lelke számára, még ha az emlékezetünk ki is törölte ezeket a fájdalmas emlékeket memóriánk felső rétegeiből. Elég megnézni egy kicsi totyogós baba reakcióját, mikor kimegy az anyja például a WC-re és a behajtott ajtó miatt eltűnik a szeme elől. Ha a szemébe nézünk, megérezhetjük belső nyugtalanságát, riadalmának, kétségbeesésének mértékét. Ez a pici baba lélekrészként mind a mai napig velünk van, akárhány évesek is vagyunk. És nagyon is reagál bennünk, ha a fontos másik, a szerelmünk, a párunk „magunkra hagy”, nincs velünk, amikor épp szükségünk lenne rá. Ha nem elérhető, amikor épp fontos lenne.

Jó esetben persze, felnövesztettünk magunkban egy olyan felnőtt énrészt is, ami ebben a helyzetben meg tudja fogni ennek a bizonytalan, rémült kisgyereknek a kezét, le tud guggolni mellé, és meg tudja nyugtatni. Mégis sokszor előfordul, hogy a gyerek rémülete, haragja túl nagy, belső felnőttünk pedig nem elég erős - nem tudja megnyugtatni az ijedt és haragvó belső gyereket. Ilyenkor kétségbeesünk. Gúnyolódunk, kötözködünk, szemrehányunk, számon kérünk, felelősségre vonunk, vagy gyengének, erőtlennek érezve magunkat, magányossá, elhagyottá válunk, egy ponton pedig magunkat hibáztatjuk. E fájó, sebző érzések, gondolatok elöl, gyakran választjuk a menekülést valamilyen kényszeres tevékenységbe, szenvedélybe, vagy más, pszichokémiai szerekkel igyekszünk enyhíteni kínzó elhagyatottság érzéseinket.

Javunkra fordítani a fájdalmat

Talán túlzónak és szélsőségesnek tűnhetnek a témánk kapcsán a leírt lelki folyamatok, de fontosnak érzem, hogy tudjunk azokról a mélységekről, melyek láthatatlanul megbújnak lelkünk, élettörténetünk szegleteiben és csak az alkalomra várnak, mikor kerülhetnek ismét a felszínre. Bár sok tekintetben mérgezi meg egy régi, akár kicsi gyerekkori fájdalmas történés a jelen adott pillanatait, a látszat ellenére mégsem ellenségeink ők. Arra várnak, hogy a felejtésből, az elfojtásból előkerülve gyógyulhassanak a jelenben. Valójában erre várnak múltbeli sérelmeink tudatunk mélyén. Ha kibírjuk őket, mikor fájdalmas érzések és önsebző gondolatok kíséretében előjönnek rejtekükből, ha nem menekülünk előlük kétségbeesetten, ha figyelni tudunk rájuk, ha érteni akarjuk őket, nem elfojtani, akkor egy ponton tapasztalattá nemesednek és erővé alakulnak át bennünk. Amitől az imént még fájdalmunkban, szégyenünkben majdnem „meghaltunk”, így válik éltető erővé a következő pillanatban. Ha hagyjuk, hogy elfájjanak belőle a régi sebzettség és a szégyen megkövült érzései.   

Támogatás nélkül

Az imént leírtak természetesen nem csak távkapcsolatban fordulhatnak elő. Bekövetkezhet minden olyan párkapcsolati helyzetben, mikor az egyik fél a másik viselkedését teljes mértékben önmaga vonatkozásában érzékeli, s olyan jelentéssel ruházza fel, mely az elhagyás, a becsapottság, a megalázottság érzését, a magára maradás gyermeki rémületét, illetve a „nem kellek, mert…” szégyenét, belső megvetését hívja elő. Ezek az érzelmi mélyrepülések természetesen nem csak párkapcsolatainkban fordulhatnak elő. Talán kisebb intenzitással, de megnyilvánulhatnak minden olyan fontosabb kapcsolatunkban, ahol érzelmileg involválva vagyunk jelen, fokozott érzékenységgel, avagy kiszolgáltatottsággal például családtagok, barátok, főnökök.

Amit témánk tárgyalása kapcsán fontos kiemelni, az a tény, hogy ezekben a helyzetekben partnerünk megértő, támogató jelenléte hatalmas segítség. Távkapcsolatban e támogatás vagy nem elérhető, vagy nem elég. Ennek hiánya további energiákat von el a társát nélkülöző féltől. Egyszerűbben megfogalmazva: amikor olyan külső hatások érnek minket, melyek meglévő gyengeségeinkre mutatnak rá, azok érzékenyen érintenek. Ilyenkor megéljük elégtelenségünk, nem megfelelőségünk, kudarcosságunk, és emiatti szégyenünket és haragunkat is. Bár ez megnyilvánulhat kifelé irányuló agresszióban, a kritizáló leértékelésében, ignorálásában, vagy ellenkezőleg, önmagunk leértékelésében, önagresszióban, igazából mindkét viselkedés forrása ugyan azok a kínzó érzések. Ilyenkor a minket szerető, minket elfogadó társ hiánya, elérhetetlensége tovább erősíti az egyébként is destruktív belső énállapotunkat. „Ez is azért van, mert engem nem lehet szeretni…stb.”

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. februári számában olvasható.