Szekeres Nóra és gyermekei

Még harminc sincs, de már iskolások a gyermekei. Szekeres Nóra, a TV2 népszerű műsorvezetője nagyon fiatalon, húszévesen lett édesanya – amit máig nem bánt meg. Korai szülővé válásáról, családja hétköznapi életéről, gyermekeiről és munkájáról vall, s azt is elárulja, hogy vállalna-e újabb gyermeket.

– Gyerekként lettél televíziós, hiszen mindössze kilencévesen tűntél fel a Magyar Televízió Kölyökidő című műsorában. Már akkor eldöntötted, hogy televíziós újságíró leszel?
– Dehogy! A műsor nagy játék volt számomra, életem igazi önfeledt időszaka. Mindannyian nagyon szerettük csinálni, a mai napig összejárunk az egykori csapattal, továbbra is részt veszünk egymás életében. Mély, bizalomra épülő a kapcsolatunk. Úgy alakult, hogy a Kölyökidő megszűnte után adódtak más lehetőségek: a TV2 Nekem 8 című műsora, illetve a Magyar Televízió Repeta című adássorozata, és könnyűzenei műsoraim is voltak más csatornákon. Soha nem gondoltam, hogy ez karrier lenne. Inkább bizonytalan voltam mibe fogjak bele, de azt tudtam, hogy a tévézést szeretem. Ma már határozottabb elképzeléseim vannak arról, mit szeretnék tíz év múlva – például szívesen lennék egy beszélgetős műsor háziasszonya. De nem siettetek semmit, mindennek ki kell várni az idejét.

– A televíziós szereplés mennyire borította fel a gyerekkorodat?
– Semennyire, a tévézéstől még ugyanúgy volt gyerekkorom, mint másoknak. A nagymamám volt a családunk központi alakja, a nagy összetartó, afféle igazi klasszikus nagyi: sütött, főzött, nála jöttünk össze hétvégenként. Meghatározó szerepe van az életemben, az emlékeimben. Heves, lobbanékony, érzelemdús asszony volt, akinek mindenről megvolt a véleménye – és lehet, hogy az egyik percben még kiabált, de a következőben már átölelt, és minden el volt felejtve. Ha megérkeztem hozzá este nyolckor és paprikás csirkét kértem nokedlivel, ő megcsinálta, nem ismert lehetetlent. Kényeztették a papával az unokáikat, és ez ellen soha semmiféle kifogásom nem volt.

– Ha annakidején nem érint meg a televíziózás szele, milyen pályát választottál volna?
– Valószínűleg orvos vagy ügyvéd lettem volna. Az anyukám orvos, az apai nagypapám is az volt. Sokáig fogorvos szerettem volna lenni. Ez valahogy adta volna magát. A középiskolás éveimben diplomáciai pályára is gondoltam, de aztán a megvalósulásig nem jutott el a dolog, mivel a televízióban mindig volt valamilyen lehetőségem. Az igazi változást a gyerekeim hozták az életemben.

– Nagyon korán, húszévesen lettél édesanya.
– Valóban, de bevallom: ezen akkor nem is gondolkodtam. Eszeveszettül szerelmes voltam, és boldogan vállaltam gyereket. Semmin nem görcsöltem, nagyon pozitívan és természetesen éltem meg a dolgokat, a terhességem is szép és könnyű volt. Nekünk a férjemmel találkoznunk kellett ahhoz, hogy Noa és Milu megszülessenek. Nem véletlenül a legintenzívebb szerelmünk időszakában jöttek a világra. Tudom, olyankor nem teljesen beszámítható az ember, valószínűleg én sem voltam az. De minden így van jól, mindketten imádjuk a gyerekeinket. Egy kisbaba érkezése gyökerestől felforgatja az ember jól megszokott életét, ez így normális. Velük lett igazán közös életünk.

– Operatőr férjed nagyon elfoglalt, előfordul, hogy vidéken vagy éppen külföldön dolgozik. Milyen apa?
– Tökéletes apuka! Ha nem vagyok otthon, ugyanúgy ellátja a gyerekeket, mintha én tenném. De a fizikai szükségleteiken túl a lelkiekre is nagyon odafigyel. Egy család életében persze rendszeresen adódnak nehézségek, megoldandó feladatok. Éppen azért, mert párhuzamosan többféle szerepnek kell megfelelnünk – és lehetetlen minden területen száz százalékot nyújtanunk. Ráadásul mindkettőnk munkája kiszámíthatatlan, ami pluszban nehezíti a helyzetet.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. januári számában olvasható.