Kávészünet Juhász Rózával és Oberfrank Pállal

Amint becsukom magam mögött a kávézó ajtaját, kinn reked a lárma, és a benzingőztől terhes levegő. Csend van, nyugalom, és családias hangulat. Talán azért is, mert egy család felnőtt tagjai várnak, akik „úgy mellesleg”, kedvelt és kiváló színművészek...

A férj, Oberfrank Pál színművész rögtön érdeklődik, mi lesz beszélgetésünk témája. Felesége, Juhász Róza színművésznő pedig mosolyog, amikor azt válaszolom, fogalmam sincs, engem most minden érdekel, ami ezen a napsütéses délelőttön eszükbe jut. A színházról, a világról, az életről, és persze, a családról, hiszen a kép két lányukkal teljes – de beszélgetésünk idején még tart az iskola. Az első kérdés azonban a helyszínhez kapcsolódik, mert jól láthatóan otthonosan mozognak a kávéházban.

– Ezt a helyet voltaképpen én találtam ki – meséli Oberfrank Pál. – Előadások, könyvbemutatók, zenei estek, filmklubok, táncházak, vagy akár érettségi találkozók várják itt az érdeklődőket. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy az embereknek igenis szükségük van egy olyan helyre, ahol értékes perceket tölthetnek, és ahol nyugalom várja őket.

A nyugalom és a társasági élet nem zárja ki egymást a színművész-házaspár életében. Az Oberfrank családban kifejezetten útravalóul kapta a négy fivér, hogy csapatban minden egyszerűbb és szebb, tehát minden új ötlethez érdemes megkeresni a társakat. Az alapokat persze, meg kell szerezni, ez a négy fiatalember életében a zenével kezdődött...

– Mivel nagybátyám karmester, magától értetődő volt a szüleink számára, hogy bennünket is le kell ültetni a zongora mellé, hátha kiderül a tehetség. Péter öcsémnél meg is történt, ő ezt az utat választotta. De nem az erőltetésről beszélünk, hanem arra a fajta szellemi igényességre tanítottak bennünket, hogy ne a pénzt tekintsük fontos eszköznek, hanem a szellemi kincseket. Édesapám nagyon szigorúan ellenőrizte a tanulmányainkat, talán épp ezért sosem volt gond ezzel. Ugyanakkor ma már azt látom, a saját lányaimmal sokkal elnézőbb vagyok. Tudom, hogy tanul, teljesíteni akar, így ha egy hármas becsúszik, még nem dől össze a világ. Én komoly iskolai rendet tapasztaltam magam körül, elég, ha csak a piarista gimnáziumban töltött éveimre gondolok, de ez a nagyon erős fegyelem azért kialakít némi szorongást, teljesítési kényszert a gyerekben. Én ezt szeretném elkerülni a lányaimnál. De azt kell mondanom, ha most visszatekintek az iskolai éveimre, újra elolvasom, mi mindent tanítottak, azt látom, hogy nagyon átgondolt, több évszázados hagyományokon alapuló rendszert alakítottak ki, ami ha megvalósul, akkor felszabadítja az embert, mert megadja a lehetőséget arra, hogy azt a rengeteg tudást, amit összeszedtem, hasznosíthassam az életben. Ha reggel időben felkelek, és megragadom a napot, azt veszem észre, akár reggel 10-re teljesítem mindazt, amit máskor egész nap sem. De ha tengek-lengek egész reggel, akkor kicsúszik a kezemből az egész életem.

Juhász Róza életében nem a móka, hanem egy tanár néni irányítása volt meghatározó. Aki közölte a második osztályos kislány szüleivel, hogy ennek a gyermeknek verseket kell tanulnia...

– A mai napig hálás vagyok ennek a tanár néninek, aki felismerte a bennem rejlő lehetőségeket, és végtelen türelemmel hozta felszínre őket. Végül nem is verssel, hanem mesével kezdtük, és nem az iskola szigorú környezetében, hanem tanár nénim lakásán dolgoztunk. És én onnan számítom a pályámat, mert az nagyon jelentős élmény volt. Ugyanakkor az is érdekes, hogy nem az vonzott a színészetben, hogy csillogó ruhákban mászkáljak a vörös szőnyegen, hanem a játék érdekelt. Azt persze, nem mondom, hogy ne gondolkodtam volna arról, milyen csodás lehet szép ruhákban tündökölni a színpadon, de a játék élménye, varázsa volt fontos kezdettől fogva.

Az élet – ma már tudjuk – a megfelelő irányba sodorta a két embert, akik ekkoriban még mit sem tudtak egymásról. De mit is nevezünk megfelelő iránynak? Amíg egy zenével foglalkozó kisgyermekről előbb-utóbb kiderül, igazán tehetséget mutat, elindíthatják ezen a pályán, addig hogyan derül ki egy kislányról és egy kisfiúról, hogy a versek világából, és a családi mókázásból valami komolyabb, életre szóló hivatás felé lehet elindulni?

– Nem tudok okos lenni, ez előttem is titok. Épp most járt nálunk egy 34 éve nem látott rokon Ausztráliából, aki egy vidám, mindig mosolygó kisfiúként emlékezett rám. És valóban, örömmel szerepeltem, szívesen gyűjtöttem a sikereket a család előtt. De hogy miért ugrik össze hirtelen a gyomor tizenévesen, és miért foglalkoztatja az embert olyan mélyen a színház – erre nem tudok válaszolni. Közben sokáig nem mertem komolyan foglalkozni ezzel, nem mentem el a felvételire, sokáig nem hittem magamban. Ráadásul nagypapám és édesapám is művészi szinten teljesítették az életük szabta feladatokat. Nagyon magasra tették a mércét. Nem beszélve a vezető színészekről. Cserhalmi Györgyre például úgy néztem, mint az istenre, elképzelhetetlen volt, hogy én is megfelelhetek ezen a pályán. Aztán eljött az idő, amikor dönteni kellett. És úgy éreztem, ha legyőzöm a vágyakozásomat, akkor talán egész életemben megkeseredett ember leszek, aki mindvégig úgy érzi, kihagyta a lehetőségeket az életéből. Édesapám pedig áldását adta, tulajdonképpen soha nem gördített akadályokat az elképzeléseink útjába.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. januári számában olvasható.