A zöld szemű szörnyeteg

A féltékenység zöld szemű szörnyetegével mindannyian találkoztunk már életünk különböző időszakában, s talán az érzés sem ismeretlen, amit átéltünk ennek kapcsán.

Rengeteg pszichológiai témájú könyv, tanulmány foglalkozik e témával, mégis azt látom, minden belátásunk, tudásunk ellenére, ha egy párkapcsolat valamelyik tagján elhatalmasodik a féltékenység, szinte megállíthatatlanul maga alá gyűri a kapcsolat pozitív erőit, és sok esetben a tények mellett magát a kapcsolatot is. Ahhoz, hogy értsük, mi is munkál a féltékeny ember lelkében, mitől üti fel a fejét, és mitől hatalmasodik el egy párkapcsolatban ez a jelenség, és milyen lehetőségeink vannak kordában tartásához, messzebbre kell visszatekintenünk.

A szülői szeretet

Mikor az ember gyereke a világra jön, az első kötődései alapesetben a szüleihez fűzik. Bizonyos előzményei ennek a kapcsolatnak már az anyaméhben, sőt egyesek szerint már a fogantatáskor is jelen vannak, tehát a születés inkább csak egy állomásnak tekinthető e kötődés alakulásában. Egy biztos: hogy mit jelent „szeretni”, mi is az, amit lelkünk egy életen keresztül „szeretetként” fog beazonosítani – bármi legyen is az –, azt anyánkkal való kapcsolatunkból hozzuk. Ez a „szeretet” alapképlete lelkünkben. Ez az a zsigeri szintű kód, ami tudattalanul párválasztásunkat is meghatározza, és ami referenciapontként működik feltehetően egész életünkben. Férfiként ez egyfajta lélektani folytonosság, hiszen mind az anya, mind későbbi párja alapértelmezésben nő, vagyis az eredetileg kialakult kötődési mintához képest nem kell nemet váltani. Nők esetében meghatározó tényező, hogy annak a kötődési energiának az irányát, ami magzatként, csecsemőként anyjával alakult ki, már egész korán kiterjeszti apjára is (a másik nemre), hiszen későbbi párja feltehetően férfi lesz. A szeretet, a szerethetőség alapmintázata nők esetében tehát kiegészül az apához való kötődés mintájával.

Egyre inkább úgy látom, hogy a szüleinkkel való kapcsolatunknak – annak, hogy szeressenek, elfogadjanak minket, hogy „legyenek”, és hogy mi is kötődhessünk hozzájuk, bármilyenek is –, olyan mély beágyazottsága van lelkünkben, hogy lélektanilag akkor is megtörténik mindez, ha a realitásban valami miatt nem tud. Akkor is, ha a valóságban nem is ismerjük őket, akkor is, ha több rosszat kaptunk tőlük, mint jót. Az a tény, hogy tőlük kaptuk az életet, és hogy belőlük, illetve a kapcsolatukból vagyunk, lélektanilag mindenki másnál fontosabbá teszi őket. Bérelt, kitüntetett helyük van a lelkünkben. A szüleink felöl érkező viszonyulás akkor is a „szeretve levés” referenciájaként működik lelkünkben, ha életünk egy későbbi szakaszában felismerjük, hogy anyánk, illetve apánk nem úgy szeretett, ahogy az nekünk jó lett volna, hogy nem úgy volt jelen, nem abban az elfogadó, támogató minőségben volt elérhető számunkra, amire igazából szükségünk lett volna. Mélyen a tudat alatt működő kötődési minta ez, melynek azért nagy a hatalma, mert szorosan kapcsolódik a biztonságérzetünkhöz. Minden kapcsolati helyzet, amelybe életünk során kerülünk – bármilyen fájdalommal is járjon –, ha ismerős, az biztonságot ad, ami viszont ismeretlen, az erős bizonytalanságérzéssel, szorongással jár. A rossz hír az, hogy a biztonság iránti szükségletünk megelőzi a „szeretve lenni és szeretni” típusú társas kapcsolódás szükségletét. Azaz, ahogyan anyánk és apánk viszonyult hozzánk, az mélyen ismerős, vagyis biztonságos. Ehhez mérten hátrébb sorolódik az, ahogyan szeretnénk, hogy szeressenek minket, hiszen az zsigerileg ismeretlen, vagyis nem biztonságos. Lelkünk túlélésre irányuló, egyszerű programozottságában ez úgy szól: „jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan jó”. Ennek a lélektani törvényszerűségnek érvényesülését segíti az a tény is, hogy saját magunkhoz fűződő kapcsolatunk alapjait szintén ez a korai szülői viszonyulás rakja le.

Egyszerűen megfogalmazva: annyiban és olyan módon vagyok képes szeretni magam, amilyen mértékben és módon tették ezt velem szüleim – férfiként elsősorban anyám, nőként mindkét szülő részéről – az első 3-4 évemben. Tehát nemcsak hogy kívülről ismerős a valamikori szülői viszonyulás, hanem olyan belső valóság is egyben, melyet folyamatosan újrateremtek a magammal való kapcsolatomban.

A biztonság és a párválasztás

Ha párom kötődik hozzám, ha szeret, akkor „kénytelen” kiszolgálni ezt a tudat alatti valóságomat. Nem is nagyon tehet mást: azt adja, amire a biztonságérzetemnek szüksége van. Öntudatlanul a mélyben meghúzódó szükségleteimre mozdul még akkor is, ha egy másik szinten (kapcsolati), ez erőteljes konfliktusokat szül. A kezdeti szerelmes, „rózsaszín” időszak után, amit egy másik ember figyelme, elfogadása, csodálata nyújt, általában visszatérünk oda, annak a biztonságnak a talajára, ahonnan indultunk a találkozás előtt.

Mindezzel azt szeretném leszögezni, hogy életünk korai szakaszában azok a hatások, melyek szüleinktől érkeznek felénk, az alapmintái minden intim, szeretetteli későbbi kapcsolatunknak – mind mások, mind saját magunk vonatkozásában. Ez azt is jelenti, hogy a „szerető” kapcsolat – szeretni, és szeretve lenni viszony – alapmintázata a „gyerek-szülő” lélektani pozícióra épül, azt másolja.

Akkor tehát, mikor ifjú vagy felnőtt éveinkben beleszeretünk partnerünkben, kettős hatás, kettős elvárás rendszer kezd érvényesülni. Mélyen a tudat alatt egymás gyermekei és szülei vagyunk, egymást előhívó komplementer szerepekben. Azaz, mikor egyikünk gyermeki pozícióban van a másik automatikusan szülőibe kerül, ha valamelyik szülőibe csúszik, a másik idővel a gyermekit foglalja el. Erre épülnek azok a felnőtt igények, melyek az egyenrangúságot, a partnerséget keresik. Ebben a vonatkozásban a párkapcsolat fejlődése úgy is megragadható, mint egy olyan út, ami a „gyerek-szülő” kapcsolódási mintát alakítja át, növeszti fel „felnőtt-felnőtt” kapcsolattá.

Romboló sérülések

Munkám során azt látom, hogy a nem feldolgozott – általában szüleinkhez kapcsolódó – érzelmi hiányok, sérülések, párkapcsolati szinten ennek a „felnőtt-felnőtt” viszonynak a kialakítását nehezítik. A régihez hasonló érzelmi helyzetben a valamikori sérüléseinket részlegesen újból átéljük, miközben lelkünk is egyidőssé válik akkori önmagunkkal. E kellemetlen állapot elkerülésére aktivizálódnak azok az önvédelmi mechanizmusok is, melyek annak idején segítettek nekünk. Lelkünk ekkor olyan működésmódra „kapcsol”, ami annak idején, kiszolgáltatott kölyökként, a lehetőségekhez mérten megvédett minket a további fájdalmaktól. Ezek a „gyermeki” önvédelmi reakciók, párunkat szintén gyermeki vagy szülői szerepbe helyezik, s épp azt a viselkedést váltják ki belőle, amit el akartunk kerülni. Ezért tudnak szinte végtelenszer ismétlődni a destruktív viselkedésláncok egy kapcsolatban. Mindkét fél pontosan tudja egy-egy indulatosabb nézeteltérés során, hogy mit fog mondani a másik és arra ő hogyan fog reagálni, és hogy arra mi fog történni. Azt is tudja, hogy ennek nem így kellene folynia, de mégis képtelen megváltoztatni a vita, a veszekedés menetét. Mintha egy kötött program futna le közöttük. A programnyelv mindkettőjük esetében ezt a lélektani kódolást használja: „szülő” és/vagy „gyerek”. E szerepek variálódnak közöttük különböző felállásokban, s a múlt ilyen módon válik jelenné. Összegezve tehát, a régi önvédelmi működéseink aktivizálódása a párkapcsolatunkban előállítja azokat a lélektani viszonyokat, alapkonfliktusokat, amik az eredeti családban jellemezték helyzetünket. A férfiak gyakran azt élik meg, hogy párjuk hasonlóan szereti vagy utasítja el őket, mint anyjuk, a nők azt, hogy férjeik az ő elfogadásuk tekintetében hasonlítanak az apjukra és/vagy az anyjukra.

A gyermeki alapélmény

A féltékenység énünk gyermeki részének egyik alapélménye. A fejlődéslélektanban ödipális konfliktusnak nevezik azt a helyzetet 3-5 éves kor körül, mikor a kisgyerek féltékeny az azonos nemű szülőre, rivalizál vele az ellentétes nemű szülő szeretetéért, elismeréséért. Az a frusztráló érzés, amit annak nyomán megélünk, hogy „kevesek vagyunk, nem vagyunk elegek” – ahhoz, hogy maradéktalanul birtokolni tudjuk az ellenkező nemű szülőnket –, elkísér minket, velünk marad, és néha előjön rejtekéből, ha hasonlót élünk meg párkapcsolatunkban. Talán e hosszúra nyúlt bevezető alapján tisztábban láthatjuk, hogy a féltékenység, bár a párkapcsolatok mérgezője, alapvetően mégsem párkapcsolati jelenség. Gyökerei a gyerekkorunkba nyúlnak vissza és önmagunk értéktelenségének érzéséhez kapcsolódnak. Összesűrűsödik benne egy kisgyerek elhagyástól való félelme, kétségbeesése, haragja, a „nem vagyok elég, kevés vagyok” fájdalma, csalódása. Kapcsolati szinten ezt egészíti ki egyfajta vélt vagy átélt bizalomvesztés, a becsapottság érzése, illetve a múlt pozitív emlékeinek, élményeinek a megkérdőjelezéséből származó veszteség érzése. Ezek adják tehát a „zöld szemű szörnyeteg” erejét. És tudjuk, minél erősebb, annál nagyobb pusztítást visz végbe bennünk és párkapcsolatunkban egyaránt.

Akinek gyerekként ismerős az elhagyottság, a nem megfelelőség érzete szüleivel való kapcsolatában – pl. mert elváltak, vagy sokat dolgoztak, külföldön vagy kórházban voltak és nem voltak számára kellően elérhetők, korán kerültek bölcsödébe… stb. – azok érzékenyebbek felnőttként is a hasonló helyzetekre. Ez az érzékenység nemcsak a kiváltott reakció mértékében jelenik meg, hanem már a történések jelentéstulajdonításában is. Például, ha a párom egy másik ember felé fordul beszélgetni, azt úgy érzékelem, hogy „elfordult tőlem”, vagy úgy, hogy „a másik most fontosabb, mint én”. A korai sérüléseink egy olyan önvédelmi szemüveget tesznek lelki szemeinkre, melyen keresztül fokozottabb mértékben vonatkoztatunk mindent magunkra.

Túlburjánzó fájdalom

Hiperérzékenyen figyelünk, hogy időben észrevegyük a veszélyt, nehogy az ismétlődjön meg, ami régen annyira fájt. Így lesz az „odafordulásból” „tőlem való elfordulás”. Annyira résen vagyunk, hogy megteremtjük annak a lélektani valóságát odakint is, ami idebenn van. És a „zöld szemű” lassan előmászik rejtekéből. A folyamat kezdetén „gyerekként” éljük át az elhagyottság jeges szorongását, sebző fájdalmát, majd „szülőként” neheztelve, kérjük számon a párunkon, hogy mit tett velünk. Akiben ez gyakran az „igazságtalan szülő”, vagy „a megint valami baj van velem” belső megélését eredményezi, ami meg őt ránthatja magával vissza, saját elfelejtett múltjába, sértett gyermeki pozíciójába. Rövid időn belül haragot, dacot, megbántottságot él át tehát mind két fél egyidejűleg. Látszólag párkapcsolati konfliktus zajlik, egy felnőtt férfi és egy nő szereplésével, öntudatos, akár logikus érvelésekkel, kérdésekkel. Valójában azonban két sebzett gyerek küzd: egyik az elveszett biztonságérzetét, megingott önbecsülését szeretné visszaállítani a másik segítségével, míg ez utóbbi saját elfogadhatóságáért, igényei jogosságának elismeréséért harcol. Ebben a lélektani pozícióban ez egyiknek sem fog sikerülni.

A féltékenységi jelenetekben létrejövő „szülő-gyerek”, „gyerek-gyerek” lélektani pozícióra viszonylag gyorsan alakulnak át klasszikus „üldöző-üldözött” játszmává. Ezek lényegi eleme, hogy a féltékeny fél egyre nagyobb mértékű kontrollt próbál gyakorolni a másik ideje felett, aki megvádolt, sértett önérzettel küzd saját autonómiájáért, a kapcsolaton belüli egyenrangú helyzetéért. Ez azonban legtöbbször csak olaj a tűzre, és egyre radikálisabb elszámoltatásokhoz, ellenőrzésekhez, nemritkán megfélemlítésekhez, akár tettlegességhez is vezet.  A féltékenységnek ezen a fokán lévő ember saját gyerekkorában átélt traumáját, elhagyásának történetét éli át ismételten – a múlt és a jelen, a szereplők végletesen összecsúsznak a lelkében. Ezen a ponton a lélektani biztonságot igazából paradox módon már csak az jelentheti, ha minden ugyanúgy történik, mint régen. Ha végre beigazolódik a lélektani igazság: őt elhagyták, csúnyán becsapták és hogy párja sem különb, mint…   

Ezek azonban a végletek. Legtöbbször az itt leírt folyamat nem jut el eddig a pontig, ha a féltékenységet nem táplálják újabb és újabb valóságelemek. A féltékenység, a kapcsolati bizalom megingásának hírnöke, gyakran inkább csak jelzés arról, hogy valami nem jól működik a kapcsolatunkban, valamin változtatnunk kellene. Például nyíltan megvallani egymásnak az érzéseinket, kielégítetlen igényeinket. Tekintsünk rá lehetőségként és akkor talán időben megszelídül!

Mit gondol a féltékenységről Szily Nóra televíziós újságíró, pszichológus?

Legyőzhető a „zöld szemű szörny”!

– Úgy vélem, akkor van gond, ha a féltékenység már átcsap bizalmatlanságba, ami akár a kapcsolat vesztét is okozhatja. Erre a leginkább akkor van esély, amikor a gondolatainkat nem a valós tapasztalás, hanem a gyanú tereli. A gyanakvás, hogy a másik olyat tesz, ami méltatlan, megalázó, vagyis árulás. Veszélyes irány, hisz már nem azt értjük a szavakon, amit jelentenek, már mást képzelünk a tettek mögé, mint ami a valóság. Elvész a realitás, és bár lehet, hogy szerelmünk semmit nem követett el, mi mégis felépítünk egy elméletet, és már mindent ehhez igazítunk. Ez maga a felesleges rombolás.

Nem hiszek a féltékenység hasznában, negatív érzésnek tartom, ami soha nem épít. Számomra nem az odaadást, inkább a kisajátítás szándékát sejteti, és azt, hogy nem bízik valaki magában, nem hisz a saját fontosságában, felcserélhetetlenségében, szerethetőségében. Ugyanakkor a kedves féltés, az egészséges figyelem a kapcsolat javára lehet. Jó, ha a másik rezdüléseire rá vagyunk hangolva, hisz így együtt létezünk – nem pusztán egymás mellett.

Magam vagyok a bizonyság arra, hogy legyőzhető a „zöld szemű szörny”. Megtettem – nagyon korán, még kamaszkoromban. Első nagy szerelmemnél engem is kínzott: ostobán, feleslegesen. Szenvedtem tőle! Míg egyszer csak rájöttem, mekkora pazarlás a saját érzelmi energiáimból fantazmagóriáknak élni... Azóta nem élek „előfeltevésekkel” a másik cselekedeteivel kapcsolatban. Ez nem jelent legyintést, hanem inkább megkérdőjelezhetetlen bizalmat – egészen addig, amíg el nem játsszák... Ha pedig valaki mégis megtenné, nem méltó rá(m).