Különóra, de hol a határ?

Hétfőn, csütörtökön szolfézs és zongora, kedden francia, szerdán vívás, pénteken kézműves foglalkozás. Így néz ki manapság egy kisiskolás délutáni programja. Valóban értékes különórák ezek? Ha igen, hol kell határt húzni elkerülve a gyerek túlterheltségét?

Nem könnyű a kérdés különösen azon szülőknek, akik még nem igazodnak el az oktatás útvesztőiben. Kínálatban nincs hiány, a választás és a döntés pedig nehezebb mint gondolnánk.

Tanulás mellett nehéz

A zsibongó folyosón van, aki a térdén csúszva közeledik a napközis terem ajtajához, és van, aki gurulós cipőtalpon. Előkerül a sapka is, kirázva a kabát ujjából a földre. Párizsis kenyér és műanyag dobozos tej az uzsonna. Boldog iskolás illatok szállnak a levegőben.

Anikó nénit régről ismerem. 25 éve terelgeti olyan lezser magabiztossággal a rábízott kisdiákjait, amire csak egy hivatását örömmel végző pedagógus képes.

– Tanulni nehéz a sok különóra mellett, szétszedi a csoportot. Nincs egy kialakítható rendszer, pedig első osztályban ez fontos lenne – állítja határozottan a napközis tanítónő és a hangjában már aggodalom érezhető. – Szinte minden napra jut egy foglalkozás, és nem mindegyik gyerek megy jó kedvvel. Amikor a gyerekeim hasonló korúak voltak, én nem voltam szakkörpárti és ők sem akartak járni. Akkoriban csak az úszást kínálták fel. A szülők igénye, társadalmi igény ez, hogy milyen foglalkozást tud felajánlani az óvoda, iskola. Ahol már nem is az a fontos, milyen az iskola és a tanítónő, hanem milyen különórát tud nyújtani. Az iskola meg kell feleljen az elvárásoknak. Már az óvodában is van angol, gyerekaerobik, sakk, úszás, korcsolya, hittan. Egyenként jó, de együtt sok és most a tanulás rovására megy. A napközinek nem erről kellene szólnia. Régen társasjáték és hímzés volt. Úszás után nagyon kifáradnak és a sok különóra miatt nehéz elkészíteni a házi feladatot, nincs nyugalom, nehéz fegyelmezni. Aki egy kicsit gyengébb, annak nagyon megterhelő. Van olyan szülő is, aki azt mondja, hogy ne menjen a gyerek semmilyen külön foglalkozásra.

– Említette, hogy a gyerekei nem jártak szakkörökre. Érzi valamilyen hátrányát a felnőtt életükben?

– Nem érzem, hogy hátrányt szenvedtek volna, de talán nem elég nyitottak, nem alakult ki speciális érdeklődési területük. A közösséghez tartozásból maradtak ki, sokat ülnek a számítógép előtt. Színesebb életük van azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek, akik élnek a lehetőségekkel.

Óvatosságra int Küri Johanna pszichológus is, aki három gyermeke mellett gyakorló anyaként is jól ismeri a kisiskolás kor dilemmáit.

– Már az 1800-as évek végétől kutatják, hogy az iskoláskorú gyerekek szomatikus tünetei mögött gyakran a kimerültség húzódik meg. Eleinte körömrágás, hasfájás, fejfájás, később pedig a motiválatlanság mint a depresszió felé mutató tünet jelenik meg. Ha ezen testi tünetek mögött nem találunk szervi okokat, és néhány napos iskolaszünet után a panaszok megszűnnek vagy jelentős mértékben csökkennek, akkor itt valóban egy krónikus fáradtság állhat a háttérben. Ez jelzés lehet a szülőnek, hogy a gyerek napirendje zsúfolt, és felmerül a kérdés, hogy érdemes-e annyi különórát beiktatni, illetve értelmesen pihen-e a gyerek.

Törvényszerű, hogy egy kiegyensúlyozott óvodás iskolába kerülése után az első pár hónapban nyűgösködik, az alkalmazkodás nehézségeinek jeleit mutatja, azonban az idő múlásával megtalálják a helyüket társas viszonylatban és a tanulásban is.

Az évek előrehaladtával egyre jobban terheljük a gyerekeket. Az alsó tagozat az az időszak, amikor még igazán megvalósulhat az ép testben ép lélek elgondolás. Amikor a gyerek elég kicsi ahhoz, hogy a szülő odafigyelhessen rá, reggeliztesse, időben elindítsa iskolába. Ahogy felsőbb osztályba kerülnek, sokkal több dologban döntenek egyedül, kevésbé kontrollálják őket szülők, tanárok. Bár a nagyobb szabadság nem feltétlenül jelent nagyobb önállóságot. Gyakran ellógják a napközbeni tanulási lehetőséget, nincs tanulási stratégiájuk, ami kevésbé hatékony időfelhasználást jelent és hozzájárul a tartós fáradtság kialakulásához – magyarázza a szakember.

A világ ránt minket magával

– Komoly szervezési képességeket feltételez, ha egy családban több gyermek programjait kell gördülékenyen összehangolni. Nem találja ezt megoldhatatlan feladatnak Orsi és András, akik bár sok vita árán, de lényegében mindig nagycsaládot szerettek volna. Ez a vágyuk teljesülni látszik, mert a kilencéves Botond és az ötéves Kincső mellé nemrég megérkezett Levente.

– Az egészség után a neveltetés a legfontosabb – erősíti meg a fiatal anyuka azt a feltevésem, hogy kifejezetten fontosnak érzik gyermekeik képzését, taníttatását. A lelkes beszámolóból megtudom, hogy Boti gyorskorizni jár és a zeneiskolában a hegedűt választotta hangszerként. Angol órákon már első osztályos korától részt vesz. A hétvégi kézműves foglalkozásokat az iskola szervezi, a hittan pedig egyházi iskola lévén a tanmenetben foglaltatik.

– Kincső angolját az egyik nagymama szorgalmazta, ő is viszi el és fizeti a foglalkozást. A nagyszülői segítség sokat jelent minden területen – meséli Orsi. – Valójában ez úgy angol óra, hogy torna közben angolul mondják el a gyakorlatokat. Ezenkívül korcsolyázni is jár.

Mindenképpen szerettem volna, ha nyelvet tanulnak. Több osztálytárs anyukája is jelezte, hogy szívesen íratnák be angol órára a gyereket, ezért én szerveztem be egy jó tanárnőt az iskolába. Fontosnak érzem, hogy kisgyerekkorban találkozzon az idegen nyelvvel. Az angol esetében az volt a legfőbb célom, hogy magyar anyanyelvű gyerekként később helyesen ejtse ki a hangokat idegen nyelven is. Álljon rá a füle arra, hogy nem csak magyar nyelvű hangok vannak, és minél hamarabb találkozik vele, annál nagyobb az esélye, hogy felnőtt korban jobban tud beszélni más nyelven is. Ha még ragad is rá néhány szó, annak örülök, de nem az a célom, hogy minél hamarabb megtanuljon angolul. Egyébként is nagyon játékos órák ezek.

Ami a sportot illeti, mindkét gyerek úszott, de Boti nem szerette, és én nem erőltettem, így az kimaradt. Mindenképpen akartuk, hogy a nagyfiú sportoljon valamit.

Télen elkezdett korizni és a tanár szólt, hogy van lehetőség gyorskorizni. Természetesen megbeszéltük Botival. Mindig egyeztetek vele, hogy akarja-e vagy sem. Így volt a zenével is. Nyitott volt rá és a hangszerválasztásnál ő döntött. Hegedülni akart, mert azt még senki nem tud a családban. A kézműves foglalkozás szombaton délelőtt van, de ő akarja és azért jár, mert ott jól érzi magát.

Közben Kincső szalad be a szobába, akinek minden pénteken Levi napja  van, és ilyenkor nem megy oviba. Nagyon értékeli, hogy egész nap otthon lehet a kistestvérével ellentétben a bátyjával.

– Fontosnak tartom, hogy a gyerek tudjon szabadon játszani, mert úgy érzem, hogy a fiam túlterhelt. Egyetértünk az osztálytársak anyukáival, hogy a mi gyerekkorunk sokkal egyszerűbb volt. Én is jártam német órára és tornázni. Ez az én életemből sem hiányzott, de hazajártam az iskolából ebéd után, mert a nagymamám otthon volt. A szülő a munkahely miatt csak fél ötkor tudja elhozni a gyereket az iskolából. Az a plusz négy óra hiányzik. Mi tudtunk lezseren játszani, de ezt már nem látom a gyerekemen. Nincs ideje játszani, amit néha tanulás közben pótol. Olyan sok a feladott lecke, hogy hétvégén sem tudja kipihenni magát. Ez a világ nagyon ránt minket magával.

– Ha ennyire túlterhelt a gyerek, nem gondolkodtatok azon, hogy valamelyik szabadon választott foglalkozást elhagyja vagy később kezdje el?

– Úgy gondolom, hogy a sportot lehet legkevésbé elhagyni, mert valahol le kell vezetni az energiát. Utána a nyelvhez ragaszkodunk, mert egy idegen nyelv ismerete szükséges. A zene lelkileg jó, egy nehéz élethelyzetben jól jöhet a zene szeretete. Nekem nagyon hiányzik, hogy nem tartottam ki a zenetanulásban, mert én azt az időt nyelvtanulásra használtam. Nem tudom, melyikkel csökkentsem. A legjobb lenne, ha az iskolai program tartalmazná mindezt. Erőltetni nem akarom egyiket sem, mert nem lenne jó, ha hosszú távon olyat csinálna, amit nagyon nem akar. Még akkor sem, ha én fontosnak tartanám. Közben sokat gyötrődünk a párommal, hogy jó-e, ha engedünk a külvilág elvárásainak és igényes lehetőségeinek, vagy jobb lenne szabadon hagyni őket.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2009. szeptemberi számában olvasható.