A színház karbantartja a lelket

Amikor elmeséltem, kivel találkozom a Nemzeti Színházban, barátaim felkiáltottak: „De jó! A Fricivel?”

A hatodikon kiderül, nem is a büfében, hanem már a liftnél vár, és előzékenyen asztalához invitál. Egy tányér leves gőzölög előtte, én egy kávéval csatlakozom hozzá. A szomszéd asztalnál a színház nagyszerű művészei beszélgetnek. Ahogy elmesélem barátaim reakcióját, Hollósi Frigyes nevetni kezd…

– Igen, hát ez így van. Valamit mindig csinálok, ami tetszik másoknak. Most például van egy kutyám. Egy nyolc hónapos angol bulldog. Na, és ő ugyanolyan lassú, ugyanolyan kövér, ugyanúgy szuszog, mint én. Ezen is sokan mosolyognak.

Nem akarok nagy szavakat használni, de én valóban szeretem az embereket. Időnként persze bennem is felmegy a pumpa valakivel szemben, és talán még az is eszembe jut, hogy tegyek ellene valamit, de mire elkezdeném, rájövök, hogy valószínűleg neki is megvan a maga baja, és már képtelen vagyok utálkozni.

– Igen ám, de a jóindulatot sokszor próbálják kihasználni, nem?

– Dehogynem, hát az egész életem balekhelyzetek sorozata. A világ összes szélhámosa engem talál meg, és állítom, ezer méterről felismernek! Nekem mindent el lehet adni! Én vettem digitális fényképezőgépet benzinkútnál, nagyon örültem, hogy harmincezerért sikerült hozzájutnom, és amikor bekapcsoltam, eljátszotta a „Stille Nacht”-ot (Csendes éj), elöl meg spriccelt belőle a víz. Mindenki rajtam röhögött, természetesen, hogy vettem egy méregdrága műanyag vízipisztolyt.

Öltönyt pedig presszóban vettem. Hát, hol máshol? Kínálgatták, én meg mondtam, hogy ez rám nem jó, de két hét múlva ott volt a méretemben. Mit tehettem, meg kellett vennem. De annyira műszálas, hogy nem lehet hordani.

– Ilyenkor bosszankodik?

– Á, röhögök magamon! Mert ha csak egyszer fordul elő, akkor biztos bosszantana. De velem sorozatosan történnek ilyen esetek, úgyhogy ezen már csak mulatni lehet! De azért ültünk le, hogy az életemről meséljek, ugye? – kérdezi néhány kanál leves után.

– 1941-ben születtem, úgyhogy mindenki ki tudja számolni, hány éves vagyok. Jó néhányszor átment már rajtam a történelem.

– Fontos ez különben? Mármint az, hogy pontosan hány éves?

– Azért fontos, mert ennyi idősen sok mindent másképp látok, mint a mai fiatalok. Mi, a kortársaimmal még sok mindenen csodálkozunk, amin a fiatalok már nem.

Meglehetősen nehéz körülmények között nőttem fel, mert édesapámat ötévesen, édesanyámat tizenöt évesen veszítettem el. Apám nővére volt a nevelőanyám, aki a mai napig nevel, pedig idestova kilencvenhatodik évét tapossa. Sajnos már öcsém is csak volt. Viszont van egy lányom, aki Kaposváron segédrendező, és egy unokám. A páromat, akivel már vagy harminc éve élek, nem igazán érdekli a színház. Tehát amíg odahaza vagyok, hacsak valami különlegesen fontos dolog nem történik, biztosan nem beszélek a munkámról. Ez azért számít sokat, mert huszonegynéhány éves korom óta színházban élem az életemet. Korábban fontos volt számomra a sport, érdekelt a földrajz és az állatok, és ezek az érdeklődési körök a mai napig megvannak, de a színház iránti szerelem mindig erősebb és erősebb lett, és most már szinte az egész napomat itt töltöm.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2008. júniusi számában olvasható.