Az önbizalom velem született

„Amíg vártalak, azon töprengtem, hova üljünk le” – kezdi minden bevezető nélkül Györgyi Anna. A lakás urai láthatóan a gyerekek.

A fehér gombolyag kiskutya a harmadik főnök, percekig nyalogatja a kezemet, pedig most lát először. A családias bevezető után egészen egyértelmű, hogy az ágy szélére ülök, vendéglátóm pedig a kutya mellé kuporodik.

Ha valamit meg szeretnénk tudni róla, nem a bulvárlapokat kell lapozgatni. Ő nem tartozik abba a kategóriába, akinek örökké jelen kell lenni, nem kér mindig visszaigazolást.

- Tudod, én egyszerűen nem vagyok ilyen alkat, és kész. Sőt, kifejezetten zavarna, ha az arcom jól ismert lenne, és reggel a közértben megbámulnának, jó ég, hogy néz ki festék nélkül, kócosan – mondja mosolyogva. Tegyük hozzá, csak leheletnyi festék van most rajta.

– Én akkor érzem jól magam, ha a szakmámat és a magánéletemet kettéválasztom. Beleolvadok a környezetembe, végzem a dolgomat, jövök-megyek, és ha este egy nagyon szép nőt kell játszanom, akkor mindig azt mondom, hogy most festek magamnak egy arcot. Időt hagyok arra, hogy akár vadító nővé varázsoljam magam. De hogy én magánemberként magas sarkúban, felékszerezve közlekedjek, nem fordulhat elő. Ez nem tudatos elhatározás, és nevezhetjük önzésnek vagy lustaságnak is, de tényleg egyszerűen arról van szó, hogy számomra így jó.

Manapság, mi, nők állandóan visszaigazolásra vágyunk.

Hát most mit igazoljak magamnak? Van egy szakmai hierarchia, és a színészek igenis tudják egymásról, hogy ki jó igazán. És ez teljesen független attól, hogy hány magazin címlapján szerepel, vagy hány főszerepet alakít az illető. Számomra például Csomós Mari a legnagyobb színésznő az országban. Szerinted hányan ismerik? Vagy Kerekes Évát, Tóth Ildikót? – szegezi nekem a kérdést, de választ nem is vár, csak folytatja. – Őket úgy tudom figyelni a színpadon, hogy elfeledkezem arról, én is színésznő vagyok. Egyszerűen élvezem a játékukat.

Igen, értékvesztett világban élünk, de én ezen annyira nem háborodom fel. Aki sorozatokat akar nézni, tegye azt, aki meg Dosztojevszkijt olvasna, szíve joga.

A pályám elején persze, én is úgy gondoltam, ide nekem az oroszlánt is, és akkor néha zavart, hogy nem vagyok ismertebb, de amint megszülettek a gyerekeim, elmúlt ez az igény, sőt terhes is lenne, azt hiszem.

A pálya valahol elkezdődik. A kislányokban egyszer biztosan felébred a vágy, színésznők szeretnének lenni.

- Nagyon nyitott kislány voltam, és zárkózott kamasz lettem, tehát mindenki le akart beszélni, akinek elmondtam, a Színművészetire szeretnék jelentkezni. De igazából azért döntöttem mégis így, mert elég rossz tanuló voltam, úgyhogy pontosan tudtam, nem sok esélyem lenne egy egyetemen, a Színművészetire meg nem kellett pontokat vinni. Gondoltam, megtanulok néhány verset, aztán lesz valami. Az esélytelenek nyugalmával indultam, és felvettek – teszi hozzá nevetve, majd újra komoly lesz az arca. – Már akkor is úgy éreztem, hogy azért szeretnék színész lenni, mert közölnivalóm van. A hírnév egyáltalán nem vonzott. És remélem, nem bántom meg a nézőket, de én mindig magamnak játszom. Különösebben nem hat rám, ha megdicsérnek, ha közben tudom, közel sem volt olyan a játékom, amilyet szeretnék. A szereplési, közlési vágy valami belső kényszer, ami nagyon jó, hogy van. Rajongok a családomért, de nem tudnék kizárólag anya lenni. Szükségem van arra is, hogy este héttől tízig lehetek szép vagy csúnya, kedves vagy gonosz, suttoghatok vagy kiabálhatok. Engem ez tart egyensúlyban.

Pedig a főiskola első két éve – sok színészhez hasonlóan – Györgyi Annát is meggyötörte. Aztán a harmadik évfolyamtól kinyílt, kereste és megtalálta a hangját.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2008. júniusi számában olvasható.