Mindig moziba mennék


Találkozás Coco König magyar származású osztrák színésznővel


Kedves és humoros, belevaló kelet-közép-európai fiatal nő, aki egy pompás kenti birtokra szegődik, hogy egy olyan brit színészt ápoljon, aki felett eljárt az idő. Edelényi János négy évvel ezelőtt angol és magyar mozikban szinte egyidejűleg bemutatott Jutalomjáték című filmjében Dorottya szerepében így találkozhatott a széles e nagyvilág Coco Königgel. Most, néhány új filmes munka után a pesti Duna-parton álló egyik patinás szállodában találkoztunk vele. A huszonhárom éves, osztrák édesapától és magyar édesanyától származó színésznő, szinte hibátlan magyarsággal, udvariasan felel a kérdésekre. „Igen”, „köszönöm szépen”, „kérem”, az alapkifejezések természetesen jönnek a szájára, pedig általában csak az édesanyjával beszéli a magyar nyelvet.

– Mindig ilyen pörgős az életed?
 

Gyerekkoromban is sokat utaztunk, nekem pedig a szórakoztatás volt a mindenem, amikor a család már elfáradt – mondja nevetve. – Hatéves koromtól aztán felléptem, eleinte otthon, a testvéreim nagy örömére, gondolhatod... Hétévesen az anyukám elvitt egy Ibsen-darabra az Josefstadtba, onnantóltudtam, hogy a színjátszás lesz az utam.

– Mi vonzott a színház, a film világában egy kislányt?
– A tehetség
, az átalakulás mindig nagyon érdekelt. Tizennégyéves voltam, amikor Luc Bondy, a világhírű svájci rendező, a párizsi Odeon igazgatója szerepet adott nekem.

– A tavaly irodalmi Nobel-díjjal elismert osztrák író, Peter Handke Az aranjuezi szép napok című darabjában kínált szerepet…
A főszereplő fiatalkori énjét játszottam. Ez volt az első közös munkám Luc Bondy-val. Később a bécsi Akademie Theaterben rám osztotta Flipote szerepét a Tartuffe-ben. Az eredeti darabban Flipote csak csak egy néma szolgálólány, nincs is szövege. A Bondy-rendezésben viszont folyamatosan a színpadon kellett lennie. Az előadás alatt szidják, kiabálnak vele, még pofont is kap. Minden érzését csak néma pantomimjátékkal lehetett kifejezni. Nagyon szerettem játszani ezt. Igazán csúnya voltam, kaptam egy vastagkeretes szemüveget, és kicsit púposan próbáltam a házban elhangzott parancsokat teljesíteni. Egy évvel később Berlinben, a Berliner Ensemble patinás színházában a hozzám hasonlóan osztrák-magyar Ödön von Horváth művében, a Don Juan megjön a háborúból címűben kaptam szerepet. Az akkori igazgató, Claus Peymann hívott el a válogatásra, 17 éves voltam. Gyönyörű, melankolikus, világvége hangulatú darab lett. Ilse Ritter, Samuel Finzi és Kathrin Angerer mellett játszani óriási kihívás és büszkeség volt. Közben pedig egy svájci internátusban tanultam, ahonnan csak azzal a feltétellel engedtek külföldre, az előadásokra, ha a jegyeimen nem rontok. Az érettségi után, még az első filmforgatásom előtt, egy fél évig Csehov Ivanovjában játszottam Párizsban, az Odeonban, francia nyelven.

– Ekkoriban szemelt ki magának Edelényi János filmrendező, aki a Jutalomjáték című angol-magyar koprodukciós nagyjátékfilmjébe főszereplőnek hívott?
Edelényi János érdeklődését egy fekete-fehér portré keltette fel, amit Baricz Kati fotóművész készített rólam. Ezután hívott el egy castingra. Az elsőt, öt további meghallgatás követte, ezek után kaptam meg a szerepet.

– Tudod, hogy mi fogta meg a filmrendezőt a tizenhét éves énedben?
Elsőként azt kérdezte, van-e showreelem, abban az időben még nem volt, hiszen nem játszottam filmben. Így küldtem neki színpadi munkáimból részleteket. A karakter nagyon hasonlít hozzám, ezt rögtön elmondta, a végén talán ez segített, hogy megkaptam a szerepemet.

– A film magyarországi bemutatója alkalmából, 2016 őszén készítettünk egy interjút, amelyben úgy fogalmaztál, az általad játszott lánnyal a makacssága és türelme révén érzel igazi hasonlóságot. Fenntartod a véleményedet?
– Inkább azt mondanám, hogy
azért hasonlít, mert olyan, aki szeretne színésznő lenni, van egy idősebb mentora, továbbá félig magyar, és persze nagyon makacs. Nekem is volt egy szakmai segítőm, az említett Luc Bondy személyében, akitől sokat tanultam. Sir Brian Cox, aki nemrég nyert Golden Globe-díjat a televíziós drámasorozat kategória legjobb férfi főszereplőjeként, az Utódlásban nyújtott alakításáért, igazi mentorként figyelt rám a forgatás alatt.

– Korábban nem játszottál filmben, magától értetődik a kérdés: volt-e olyan terület, amire igazán figyelned kellett a Jutalomjáték forgatókönyvének tanulásakor vagy a forgatáson?
Az első filmem egy olyan mozgókép lett, amelyben világhírű színészek játszanak, mint Brian Cox, Anna Chancellor, Roger Moore és Emilia Fox. Nem gondoltam volna, hogy velük fogom kezdeni a filmkarrieremet, máig hálás vagyok a lehetőségért. Ami a nehézségeket illeti, a Shakespeare-szöveg részletek nem voltak annyira könnyűek az elején…Brian Cox-szal sokszor átvettük. Ő igazi Shakespeare-színész, az egyik legnagyobb Angliában. Eleinte döcögősen ment, de a segítségével, az általa instruált gyakorlással lassan ráéreztem.

– Mit tanácsolt az ismert skót színész, aki mögött már ekkor is félévszázados szakmai múlt állt?
– Brian Cox a hatvanas évek közepén kezdett játszani,
legalább kétszáz kreditje van az IMDB-n, és ahogy mondtam, Shakespeare az egyik szakterülete. Mindig azt mondta nekem: „be natural.” Edelényi János is szüntelenül tanácsolta: „legyél önmagad”. Most is, ha szereplőválogatásokra járok, próbálok valamit találni a karakterben, ami hasonlít rám, hogy úgy tudjam eljátszani, hogy ne olyan legyen, mintha mást alakítanék, hanem mintha a személyiségem egyik oldalát hoznám felszínre.

A magyar színjátszás nagyasszonyai közül sokan –például Máthé Erzsi, Törőcsik Mari, Molnár Piroska, a Nemzet Színészei – nem szeretik visszanézni magukat a vásznon, televízióban, te hogy vagy ezzel?
Ha jól értettem a kérdést, akkor azt válaszolnám rá, hogy eleinte nehéz, de utána könnyebb nézni önmagadat. Az elején így ültem – mutatja: behúzza a nyakát, fel a hátát, a kezével takarja a szemét – a székben a mozikban, de amikor már egyszer vagy kétszer láttad, már nem is gondolod, hogy az te vagy. Amúgy Molnár Piroska segített felkészülnöm a Jutalomjátékban magyarul elmondott szövegemre. Átvette velem azokat a részeket, ahol magyarul kellett beszélnem, mert van egy kis akcentusom, hiszen csak anyukámmal szoktam magyarul beszélni. Így kerültem a magyar színészóriás budai lakására, ahol Piroska hihetetlen profizmussal és nagy szeretettel foglalkozott velem. Soha nem fogom elfelejteni azokat a napokat.

– Van-e valami, amit ma már nem úgy
tennél, mint a forgatás idején?
– Sokat változtam, fejlődtem – színészileg, magánemberileg is. Mára teljesen más az angolom, amerikai akcentussal beszélem az angolt, de nem baj, hogy ez nem így volt 2015-16-ban, mert az általam játszott lány kelet-európai akcentussal beszél. A Jutalomjátékot nagyon szerethető filmnek tartom, sok Facebook-üzenetet kapok idegenektől is. Az Emirates fedélzetén két évig vetítették, ott is sokan látták.

– Számtalan filmfesztiválon mutatták be a Jutalomjátékot, melyik jelentette a legnagyobb élményt számodra?
– A
Palm Springs-i Nemzetközi Filmfesztivállal kezdődött a fesztiválkörút, sok barátom Los Angelesben él, közülük többen eljöttek a vetítésre. Nagyon nagy élmény volt. Utána Edinburghba, majd Londonba mentünk. Ezután mutatták beMagyarországon a filmet, rövid ideig itt voltam, a gyönyörű Budapesten. Utána indult a vetítés és a bemutató Izraelben is, ahol Sasson Gabai, Izrael egyik legfontosabb színésze odajött hozzám a premier után gratulálni, és kérte Edelényi Jánost, hogy szülessen ebből színházi előadás is. Nagyon sok szeretet áradt felém Dorottya karaktere révén.

– Mit tudtál mondani közönségtalálkozón elsőfilmesként?
A színházi múltam, valamint az első film támpontot adott, de soha nem izgultam, ha angolul vagy németül kellett válaszolnom az érdeklődő kérdésekre. Ellenben Magyarországon rettenetesen tartottam attól, hogy mit és hogyan mondok, és az emberek miként reagálnak majd. Két éve elmentem a Fábry Showba. Nahát, ott jobban izgultam, mint bármilyen színházi premieren vagy nyilvános megjelenésen. Végül nem volt miért aggódnom, mindenki olyan kedves volt.

Ha jól tudom, hamarosan ismét visszatértél a színházba…
Az első főszerepem Schiller Haramiák című drámájából, Amália szerepe volt, Matthias Hartmann rendezésében. Ez egy különleges film-színházi előadás volt, tíz kamerával a színpadon, egy óriási mozivászonnal a színpad fölött. Mi a színpadon játszottunk, egészen közel az operatőrökhöz, akik ott álltak, ültek, térdeltek, feküdtek mellettünk és folyamatosan vették fel a darabot, amit élőben kevertek fel a fenti filmvászonra. Az NDR, vagyis a Norddeutscher Rundfunk német regionális közszolgálati tévétársaság élőben sugározta az előadást, amikor pedig Salzburgban játszottuk, ott a Servus TV közvetítette élőben.

– Német az anyanyelved…
– Igen, ezért
volt élmény Schillert játszani, sőt, a legkedvesebb színházi munkámnak tartom. Nagyon nehéz volt játszani, iszonyú koncentrációt igényelt a film és a színház összehangolása, de imádtam. Precízen dolgoztunk, hatalmas érzelmekkel. A premier Salzburgban volt, több helyre meghívták a darabot, Amáliát imádtam játszani. Játszottunk a Deutsches Schauspielhaus Hamburgban, a német színjátszás legnagyobb prózai színházában, utána pedig a szülővárosomban, Bécsben a Vienna Volkstheaterben. Közben elkezdtem a New York-i Egyetemet (NYU), ahol politikát, történelmet és bölcsészetet hallgattam. Hetente jöttem vissza Európába, fárasztó volt, de nagyon-nagyon izgalmas.

– Mit forgattál utoljára?
A To the Boats című angol kisjátékfilmben főszerepem volt. A To the Boats a Brexitről szól, olyan lányt játszom benne, aki a britek unióból történő kiválása ellen küzd. Többfilmfesztiválon is bemutatták, most lehet majd a tévében is látni. Azóta megkaptam a diplomámat a New Yorki Egyetemen és úgy döntöttem, hogy a brit fővárosban, a London School of Economicson fogom a mesterképzést nemzetközi kapcsolatok szakon folytatni. Érdekes volt egy olyan projektben részt venni, ami pont arról szólt, amiről éppen az egyetemen tanultam.


– Most, hogy nem forgatsz, mivel töltöd a mindennapjaidat?

– Európában a londoni United Agents ügynökségnél vagyok – tavasszal felvettek, ami nagy elismerés nekem. Így kiváló művészek között dolgozhatok. Castingokra járok, accent coach-órákra és közben írom a diplomamunkámat a 21. századi nemzetközi politikáról.

– Miért a „ködös Albionra” esett a választásod?
– Lond
on olyan, mintha New York lenne, csak Európában van. Sok barátom él ott, közel van Bécshez, az otthonomhoz, rendkívül inspiráló közeg, nem is hezitáltam, amikor megkaptam a lehetőséget, hogy a London School of Economics-on tanulhatok.

– Később tudod kamatoztatni a politológiai tudásodat a film vagy a divat világában?

A közszereplőnek intelligensnek, tájékozottnak kell lennie. Éppen ma volt egy érdekes beszélgetésem az idei hollywoodi díjszezonról, arról beszéltem, szerintem kik lesznek a díjazottak. Nagy érdeklődéssel követem az új filmprodukciókat.

– Hogyan jutottál el oda, ahol jelenleg tartasz modellként?
Nem vagyok modell, igazából az ilyen jellegű felkérésekre is szerepként tekintek. Az arcomat érdekesnek találják. Angliában együtt dolgozom egy stylisttal, Elizabeth Saltzmannal, aki gyönyörű ruhákat ad nekem a premierekre. Barátsága, tanácsa, segítsége fontos számomra. Sok barátom dolgozik a divatvilágban, részben az ő ajánlásuk és a munkakapcsolat segített ahhoz, hogy a The Financial Times How to spend it című divat- és életmód kiadványának címlaplánya lehettem. Mariano Vivanco, kiváló fotós készítette a felvételeket. Tematikus fotózás volt: pillangó voltam. Egyébként nem ez az első munkám a Financial Times mellékletében, korábban Chaplinnek öltöztettek, amit szintén szerettem, rajongok a régi filmekért.

– A cannes-i filmfesztiválra, amin 2018-ban és 2019-ben is részt vettél és a vörös szőnyegén elképesztően mutattál, vagy a Chanel kifutójára, hogyan kaptál meghívást?
– A menedzsment küldött minden alkalommal, a Chanel különösen szuper volt, ők is sokszor fiatal színésznőkkel dolgoznak. Eleinte nem is vártam ilyen lehetőségekre, most, amikor megtörténne
k, mégis nagyon boldog vagyok.

– Milyen fajta szerepek járnak a fejedben?
– Szeretem a független, elgondolkodtató filmeket. A
z idei díjszezonból Greta Gerwig filmje, a Kisasszonyok, vagy Noah Baumbach rendezésében a Házassági történet elvarázsolt. Adam Driver isteni benne; amúgy hasonlítasz rá... Drivert nemrég láttam a Burn This című előadásban a Broadwayon, ha New Yorkban jársz, meg kell nézned, lenyűgöző! Szívesen dolgoznék Wes Andersonnal, akár Tarantinóval is. Mostanság készítettem self-tapeket fantasyk szereplőválogatására, talán benne lennék egy olyan filmben.
Mindig moziba mennék, de az emberek hozzá vannak szokva a technikai fejlődés adta kényelmi lehetőségekhez. Most nézzék meg, hol adják a filmet, hogyan menjenek oda, mit vegyenek fel, kivel menjenek és hasonlók? És ha nem tetszik a film, üljenek ott két órát egy idegen teremben? Manapság sok opció van, ami egyetlen klikkeléssel elérhető. Nem akarok álszent lenni, azt hiszem, vannak életrajzi filmek, amelyeket érdemesebb otthon nézni, s vannak látványos, nagyszabású mozgóképek, amelyek miatt megéri elmenni a moziba. Azt, hogy egy új Marvel-filmet valaki otthon nézzen meg, elképzelhetetlennek tartom.

– Mivel töltöd az elkövetkezendő hónapokat?
Forgatni szeretnék és írni fogom a szakdolgozatomat.

Mészáros Márton

Megosztom