Mi mindenre taní­tott meg Srí­ Lanka?

Ha azt kérdeznék tőlem, hogy megszerettem-e Srí­ Lankát, nem tudnék egyértelmű igennel vagy nemmel felelni. De az biztos, hogy ez az India könnycseppjének nevezett sziget sokkal érdekesebb és misztikusabb, mint azt elsőre gondolnánk. Különleges ország minden bájával és szépséghibájával együtt.

Sétálok a parton, ámulatba ejt az aranyszí­nű homok, csak egy-egy bedőlő pálmafa szakí­tja meg a szemet gyönyörködtető monotonitást. A sziget belseje viszont vad, buja, mindenhol a zöld ezer árnyalata. A levegő sem annyira forró és párás, mint a part mentén. Jó itt. Egyedül sétálok, van miről gondolkodnom. Például hogy miért vagyok itt, és mire taní­tott eddig ez a pár nap a szigeten.

Csak lassan, nyugodtan!
Hogy mire is? Többek között az elengedésre. Már az út előtt meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy nem fogom látni az ország fővárosát, de a legnagyobb látványosságát, a Szigirija település közelében kiemelkedő Oroszlán sziklát sem – mert egész egyszerűen nem fér bele a rendelkezésre álló napok száma, a távolságok, a közlekedési lehetőségek miatt. Ellenben mutat majd ezer más csodát.
Megtaní­tott arra, hogy lelassuljak, hiszen a rendkí­vül ráérős közlekedés miatt egyszerűen nem lehet sietni sehova. Egy 100 kilométeres út megtétele akár 2-2,5 óráig is eltarthat, tényleg van idő körbenézni. Figyelni az út menti árusokat vagy a legelésző, sétáló teheneket, a labdázó gyerekeket a házak kertjében, vagy csak gyönyörködni a hegyek látványában. Nem érdemes programokkal telezsúfolni az útitervet, egyszerűen hagyni kell, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek, és elengedni a terveket, ha úgy alakul.Ez volt az első olyan utam, ahol a szállásunk csak az első két éjszakára volt előre lefoglalva, a többi ötöt menet közben szerveztük meg. Ezt a szabadságot a munkahelyi határidők és Excel-táblázatok birodalmában élve még csak hí­rből sem ismertem eddig. Kiléptem a megszokott keretemből, és mertem élni, bele a világba. Elfogadtam, hogy nem tudom előre, mit fogok csinálni három nap múlva, hol leszek, hol fogok aludni, és ez érdekes módon felszabadí­tott és bátorságot adott, illetve megerősí­tett abban, hogy uralni tudom az életemet, és nem az ural engem.

A természet ereje
Srí­ Lanka arra is megtaní­tja az oda utazót, hogy a természet az úr. A 2004-es cunami még mindig mélyen él a helyiek emlékezetében, sok család élete akkor örökre megváltozott – vagy azért, mert mindenüket elmosta az ár, és mindent elölről kellett kezdeniük, vagy azért, mert elvesztették szeretteiket, és rá kellett döbbenniük, hogy az élet egy szempillantás alatt véget érhet. Éppen ezért megbecsülik, amijük van, azt a keveset is, ami nem is olyan ritkán épphogy csak a betevőre elég. Nem vágyakoznak felesleges dolgok után, nem akarnak világot látni (sokan közülük még a szigetet sem hagyták el soha életükben), de mindennap virágot visznek saját Buddha-szentélyükhöz a kertbe, megköszönve a legnagyobb ajándékot, az életet.
A természet erejét én is megtapasztalhattam, európai városlakóként nyilván már egy helyi mértékkel nézve egészen jelentéktelen dolog is próbára tett. Egy szervezett delfin- és bálnaleső turistahajóúton ugyanis leállt a jármű motorja, és 20 percen keresztül csak sodródtunk az Indiai-óceánon. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a sorsunk ellen nem ví­vhatunk csatát. Természetesen mindenki tisztában volt vele, hogy úgyis jön értünk egy másik hajó, senki sem hangoskodott vagy aggodalmaskodott, de egy örökkévalóságnak tűnt az első pár perc. Aztán amikor már szó szerint hagytam magam sodródni az eseményekkel, már minden könnyebbé vált. Már bámészkodni és beszélgetni is képes voltam.
A másik pillanat, amikor rájöttem, hogy a természet törvényeit nem lehet felülí­rni, az óceánban úszás közben ért. Bár arrafelé nagyok a hullámok, és úszásra nem igazán alkalmas a ví­z, én azért megpróbálkoztam vele… Végül is egy óriási hullám maga alá gyűrt, belecsapott többször a talajba, majd kidobott a partra. Nem mondhatom, hogy nem gondoltam rá, hogy most lesz mindennek vége. Végül sajgó testtel kikászálódtam, és hálát adtam, hogy nemcsak hogy itt lehetek Srí­ Lankán, de élek. Nem bántam meg, hogy beúsztam, most is azt vallom, hogy bár meg kell becsülni minden percet az életben, tartalmassá is kell tenni, olyanná, amilyenre vágyom.

Egyszerűség és tolerancia
Ella városába érkezésünk előtt két órával foglaltunk le egy szobát egy kisebb panzióba potom tí­zezer forintért egy éjszakára kettőnknek, reggelivel. Egy tinédzser fiú nyitott nekünk ajtót és mutatta meg a szobát, majd elköszönt. Néhány kérdésem még lett volna, bevallom, elégedetlenkedtem is a szállással, í­gy utánamentem. A lakás másik szobájában találtam meg, az az apró helyiség volt az ő lakása. így, tévé, konyhapultkezdemény és egy kis ablak, amely épphogy beengedett némi napfényt. Az ajtó melletti falon polcok, rajtuk egy-két könyv, pár póló, nadrág. Annyira kiült a csodálkozás az arcomra, hogy a fiú egyszercsak megszólalt: „Igen, itt lakom.” Ezen a nyaraláson, immár sokadjára, hálát adtam a jó sorsomért, és persze röstelltem is magam. Már eszem ágában sem volt szóvá tenni, hogy nem záródik rendesen a fürdőszobaajtó. Persze szállásadónkat nem kellett sajnálnom, ő boldogan élte az életét, és igyekezett mindent megtenni a vendégeiért.
Srí­ Lanka még inkább toleránssá tett. Amikor ketten egyedüli európaiként utaztunk a leharcolt belföldi vonat harmadosztályán (már csak ide kaptunk jegyet, 167 kilométer távolságra 600 forintért), ahol csak a helyiek szoktak ülni, akkor megértettem, mit érezhetnek nálunk a más rasszhoz tartozó emberek. Srí­ Lankán én voltam a más, mindenki a kék szememet és a szőke hajamat, a fehér bőrömet bámulta, csodálkozva, kí­váncsian, barátságosan. De hát mégiscsak néztek, és ez nagyon furcsa érzés volt. A velünk utazó gyerekek félszegen mosolyogtak rám, összesúgtak, a bátrabbak integettek és nevettek egymás között, ha mosolyogva visszaintettem.
Megtapasztaltam azt is, hogy Kandy, a nagyváros, a vonatút végállomása megint mennyire más, mint az addig látott települések. Ott az emberek már siettek és lökdösődtek, az utcák is koszosak voltak. A szállásunkon (nyolc nap alatt a negyedik helyen) viszont mosolyogva fogadtak minket, hideg vizet, gyümölcstálat kí­nálva frissí­tőként. A városba azért látogattunk el, mert az ott található mesterséges tó partján fekszik a hí­res templom, amelyben a legenda szerint Buddha fogát őrzik, és ahova minden hithű buddhistának egyszer az életében el kell vándorolnia.

A pénz nem lehet probléma
Természetesen vallástól függetlenül mi is szerettük volna megnézni a szent ereklyét. Megható volt látni, hogy a helyiek milyen áhí­tattal és gondossággal tekintenek fel Buddha szobrára. A templomba a tisztaság jegyében csak mezí­tláb és fedett vállakkal, illetve hosszú nadrágban, szoknyában lehetett belépni. A helyiek megannyi frissen szedett virágot vittek az istenség lábához, és teljesen belefeledkezve imádkoztak hozzá. Még mi, külföldi turisták sem tudtuk kibillenteni őket egyensúlyukból.
Ez az áhí­tat mutatkozik meg a Srí­ Lanka-iak minden cselekedetében. „Money? Money no problem, sir.” Első szállásadónk csak ennyit mondott, amikor megkérdeztük tőle, hogy mennyivel tartozunk a szállásért, a reggeliért és kétnapi robogóbérlésért. Végül 15 ezer forintnak megfelelő összegben egyeztünk meg – és ebben benne volt a borravaló is. íltalánosságban is tapasztaltam, hogy a szerény körülmények ellenére sem hagyják, hogy a pénz átvegye felettük az uralmat.

Szabó Petronella

Megosztom