Portó, az édeskék város

Portót nem lehet nem szeretni! Dimbes-dombos utcáival, szí­nes házaival és a kék cserepes templomaival mintha egy mesebeli városkában sétálgatna az ember.

Egy nyár eleji hosszú hétvége Portóban í­géret a tökéletes kikapcsolódásra. És valóban nem kellett csalódnunk. Bár az Atlanti-óceán menti fekvés determinálná, hogy mindig szeles és esős legyen az idő, nekünk olyan szerencsénk volt, hogy csak egyszer esett, akkor is éjszaka, í­gy reggelre még szivárványt is láthattunk a szállásunk ablakából.

Elegáns és egyedi
A Miradouro Hotel hetedik emeleti szobájából páratlan kilátás tárult elénk a városra. Más szí­nben pompáztak a házak esti kivilágí­tásban és a szikrázó napsütésben. Megérkezésünk első napján csak a környékünk kis utcáiban kóboroltunk és kerestük fel a helyiek kedvelt borozóit. Másnap azonban elindultunk felfedezni a látnivalókat. Elsőként a Rua de Santa Catarina utcában álló Lelkek kápolnája (Capilla de las Almas) épületére figyeltünk fel. Mesteri példája az azulejónak, vagyis a kék csempe használatának. A templom külső falait fehér alapon kék szí­nű csempék dí­szí­tik, ez a stí­lus főként a spanyol és portugál épí­tészetben terjedt el. A városban nemcsak a hí­res látnivalók, hanem az egyszerűbb házak is sokszor csempézve vannak kí­vülről, ami egészen egyedi hangulatot és stí­lust kölcsönöz Portónak. A portugálok amúgy is érzik az eleganciát, nemcsak az épületek, de a nők és férfiak öltözködése is inkább franciásan elegáns, mint spanyolosan laza. A fő utca mentén lévő bevásárlóközpont üzleteinek is olyan előkelő és különleges külsőt kölcsönöznek a csempék, hogy az ember szája tátva marad a csodálkozástól – jé, ezt í­gy is lehet? 

Portóban portóit
Az eleganciájuk mellé jókedv és kedvesség is társul, bárhova mentünk, a helyiek mosolyogtak, és szí­vesen segí­tettek nekünk, ha útbaigazí­tást kértünk, például hogy megtaláljuk a hí­res I. Lajos hidat. A vasszerkezetű épí­tmény 170 méter hosszan köti össze a Douro folyó két partját. 1886-ban készült, érdekessége, hogy kétszintes, alul autók közlekednek, felül pedig a sárga villamos, de a gyalogosok mindkét szinten sétálhatnak. A hí­dról páratlan látvány tárul elénk, bármerre is nézünk. Az egyik oldalon a nap megsüti a piros cseréptetős házakat és a szí­nes falakat, mintha valaki szí­nes cukorkákkal szórta volna tele a domboldalt. Másik irányba pillantva ott a Morro park, és látni az onnan induló libegőt.  Mielőtt befizetnénk egy útra, az utcai árusoktól potom három euróért veszünk barátnőinknek parafából és ásványi kőből készült nyakláncot és karkötőket. Egyébként Portugália a világ legnagyobb parafatermelője. Az anyagot a paratölgyből nyerik, és a felhasznált anyag 60 százalékát parafa dugóként értékesí­tik.  Ha csak egy napunk lenne Portóban, akkor a pincelátogatás lenne a kötelező program, persze csak ha szeretjük a bort – méghozzá leginkább az édes vöröset. A Douro-völgyben termesztett szőlőből a leghí­resebb tawny bort desszertek mellé ajánlják. Alkoholtartalma nem csekély, 20 százalék, í­gy már egy-két deciliter is kellemes lazulást okoz a szervezetben. Sétánkat megszakí­tva kicsit kiültünk egy folyóparti asztalhoz, és portói bort kortyolgatva élveztük a szemközti városrész pazar látványát. A Vila Nova de Gaia kikötőben egymást érik a fahajók, mindegyiken rajta a hí­res bortársaságok neve, mint például a Taylor’s, a Warre’s, a Croft vagy a Churchill’s. 


Könyvesboltból toronyiránt

Bár lenne lehetőségünk borkóstolóval egybekötött pincelátogatáson részt venni, mi inkább úgy döntünk, hogy a két oldal között menetrendszerűen közlekedő kishajóra szállunk. A kikötés után nagy hangzavarra leszünk figyelmesek, majd rájövünk, hogy aggodalomra semmi ok, hiszen ez a szombati halpiac hangkavalkádja. Minden héten a helyiek itt, a part mentén árulják friss ételeiket. Felfelé vesszük az irányt, elhaladva a Praí§a de Infante de Henrique park, illetve a rendőrségi palota mellett, a főút végén betérünk a Cremosi nevű barátságos cukrászdába és fagyizóba. A kiszolgálás, csakúgy mint a fagyik és a sütik, ötcsillagos, az epres-nutellás palacsintának sem tudunk ellenállni. Megfelelő cukormennyiséggel a gyomrunkban úgy felpörgünk, hogy pár perc alatt felérünk az emelkedőn, megvesszük a belépőjegyet, és már bent is vagyunk a világ talán legszebb könyvesboltjában, a Livraria Lellóban. Ha minden igaz, J. K. Rowling 1991 és 1993 között, amikor Portóban élt angoltanárként, gyakran látogatott el ide, hogy a bolt csendjében elmerülve megí­rhassa milliók kedvencének történetét, a Harry Potter-sagát. Az üzlet lépcsőszerkezete egy az egyben olyan, mintha a roxforti iskola lépcsőfokain lépdelnénk. A boltban külön termet szenteltek a Harry Potter-könyveknek, de természetesen portugál és külföldi í­rók mesterművei is megtalálhatók a polcokon. A sok turista picit zavaró, amikor fotózkodni szeretnénk, de azért sikerül elcsí­pnünk egy-egy jó pillanatot.  A könyvesbolttól 50 méterre található a Portói Egyetem, szemben pedig a Praí§a de Lisboa park, amelyet 76 méteres magasságával őriz a Torre dos Clérigos, azaz a Klérusok tornya. A gránit óratorony, amely 1754 és 1763 között épült barokk stí­lusban, a Világörökség része, Porto egyik jelképe. 225 lépcsőjének megtétele után innen is csodás kilátás nyí­lik a városra, csak bí­rjuk lábbal. A toronymászás után csavargunk a macskaköves utcácskákon, és egy másik nagy térre érkezünk, ahol a városháza csipkés fehér épülete nyűgöz le minket szépségével. A téren felállí­tottak egy Porto feliratú installációt is, természetesen kék betűkkel, amely kiváló indokot jelent számunkra egy újabb fényképezkedésre. Esténket a város Váci utcájának egyik éttermében zártuk, sült kolbászt rendeltünk egy kis vörösborral, de arra nem számí­tottunk, hogy a kolbászt ott előttünk fogják megsütni a tányérunkon. 

Végtelen óceán
Következő napunkat arra szántuk, hogy ellátogassunk az Atlanti-óceán partjához, a városka jellegzetes világí­tótornyához. A készséges buszsofőrünk segí­tségének köszönhetően a megfelelő megállóban szálltunk le, ahonnan tí­zperces könnyed sétával elértük a ví­zpartot.
A kis széljárásnak köszönhetően azért derék hullámok verdesték a móló és a végén lévő világí­tótorony kőfalát, de volt abban valami romantikus vadság, ahogy átszeltük a „hidat”, és végül jó tí­zperces gyaloglás után elértünk a végéhez. Talán az ütemes hullámoknak köszönhetően kerültünk kissé meditatí­v állapotba, mert óráknak tűnő ideig ültünk és néztünk magunk elé szótlanul, sikerült teljesen kikapcsolnunk és ellazulnunk.  A városba való visszatérésünket egy kis vásárlással ünnepeltük meg, és vacsoránk helyszí­néül most egy kevésbé felkapott helyen lévő, de a helyiek által kedvelt bisztrót választottunk.  Másnap kényelmesen megreggeliztünk, majd indultunk a repülőtérre, hogy felszálljunk a Wizz Air hazafelé tartó budapesti járatára. Porto a szí­vünkbe lopta magát a hangulatos házaival és visszafogott eleganciájával, kedves lakóival. Ha valaki egy rövid kikapcsolódásra vágyik, akkor mindenképp í­zlelje meg ezt az édes-kék várost. 

Szabó Petronella

Megosztom