A létezés eufóriája

Fahidi Éva í­ró és táncosnő. Korábban dolgozott segédmunkásként, a Baranya Megyei Tanács kulturális alosztályvezetőjeként, illetve ő volt a debreceni Magyar Nők Demokratikus Szervezetének vezetője is. Mindezeket megelőzve pedig fogoly volt Auschwitz-Birkenauban. 49 családtagja közül egyedül ő hagyta el élve a haláltábort. Otthonában beszélgettünk Fahidi Évával, az örök optimistával a múltról, a megbocsátásról, a táncról és arról a dokumentumfilmről, amely mindezt megelevení­ti.

Csombok Zsuzsanna interjúja

A rengeteg kegyetlenség, amit látott, vajon képes elhalványí­tani a boldog emlékképeket?
Azt a felhőtlen boldogságot, amit gyerekként éltem át, senki és semmi nem tudta belőlem sohasem kitörölni. Elképesztően csodálatos gyermekkorom volt, mindenkinek csak ilyet tudok kí­vánni. Mind a két családban – az édesapám és édesanyám részéről is – én voltam az első unoka, ennek eredményeképp egy végtelenül dédelgető légkörben nőhettem fel. Olyannyira védelmeztek, hogy tizenévesen még édesapám fürösztött. A tisztálkodás után pedig mindig jött az esti mese. Soha nem mesélt nekem könyvből. Azt vallotta, hogy könyvből csak a fantáziátlan emberek mesélnek. Csodálatos történeteket tudott kitalálni. A számomra legkedvesebbet el is mondom a közönségnek a Sóvirágban.
Abban a táncos duettben, amelyben Cuhorka Emese kortárs táncosnővel szerepel. Mesélne egy kicsit az előadásról?
A Sóvirág tulajdonképpen két táncosnő, még pontosabban két generáció párbeszéde, ami a táncban teljesedik ki. Az előadás során a közönség megismeri a személyes történetemet a gyerekkoromtól kezdve a holokauszton át, miközben végigkövetik Emese életét is. Felszí­nre kerülnek a generációk közötti különbségek, de a hasonlóságok is. A tánc pedig mindvégig segí­t abban, hogy kifejezzük azt, amit szavakkal bizony nem lehet. Az örömöt, a boldogságot, a szorongást, egyszóval mindent.
De miért éppen Sóvirág?
Még a boldog békeidőkben Debrecen pusztái sóvirágban pompáztak. Ez az utolsó gyönyörű emlékem az elhurcoltatásunk előttről.
Amikor is egy csapásra köddé vált a boldog gyermekkor.
Villámcsapásként ért. A szüleim ugyanis elefántcsonttoronyban neveltek fel minket. Mindent megtettek azért, hogy a külvilágból semmi ne jusson el hozzánk. Rengeteg szeretetet, kí­méletet, megértést kaptam egészen 18 éves koromig, amiért a mai napig hálás is vagyok a családomnak. Ellenben sokszor a szemükre vetettem, hogy miért nem neveltek jobban az életre. Láttam, hogy azok a gyerekek, akiket a szülei a való életre készí­tettek fel, sokkal jobban tudtak reagálni, sokkal kevésbé tette őket tönkre az egész.
Nem ismerte gyerekként a gyűlölet fogalmát?
Kisiskolásként zárdában nevelkedtem, ahol nem volt zsidózás. Szabadidőmben pedig táncoltam. Hároméves koromtól kezdve a tánc volt a mindenem. Debrecenben volt egy mozgásintézmény, ahol Perczel Karola néni taní­tott. Emlékszem, hogy minden kislány nála akart tanulni, és igazi büszkeség volt akkoriban, ha valaki Perczel Karola-növendék volt. Minden időmet a táncra fordí­tottam, gyakoroltam az utcán, otthon, még a miskolci tanyán is, ahol a nyaraimat töltöttem. Ebben a burokban telt a fiatalságom. A mozgásban találtam meg mindent, abban pedig nem számí­t, honnan jöttél, mi a vallásod, vagy hogy milyen nemzetiségű vagy.
Mikor repedt szét ez a burok?
1944. április 29-én. Azon a napon költöztünk be a gettóba.
Illetve akkor találta magát szemben a gyűlölettel.
Megsemmisí­tő érzés volt magamon érezni azt a mindent felemésztő gyűlöletet. Már nem voltam az a szabad, utcán táncoló kislány. Csendőrök uralkodtak felettünk. Pár négyzetméteren osztozkodtunk több tí­z emberrel. A gyerekkorom teljesen eltűnt, ahogyan a tánc is.
Mennyi időt töltöttek a gettóban?
51 napot. Tudtuk, hogy valahova elvisznek innen minket, de úgy gondoltuk, hogy valamiféle munkatáborba kerülünk. Mindannyian szemellenzőt viseltünk. Fel sem merült bennünk, hogy ez máshogy alakulhat. Még a vagonban is csak erről beszéltünk.
Remény volt ez ön szerint, vagy inkább a valóság figyelmen kí­vül hagyása?
Ez egy bűnös optimizmus volt. Tudnunk kellett volna, mi vár ránk, de hát milyen is az ember? Nyolcvan emberrel együtt rakodtak fel minket az Auschwitz-Birkenau felé tartó marhavagonba. Három napig zakatolt a vonat a nyári melegben. A tikkasztó hőség ellenére a vagonba csupán egy vödör vizet tettek, illetve egy üres küblit, az volt a toalett. Volt, aki már a vonatutat sem élte túl. Amikor a vagon begördült Auschwitz-Birkenauba, kidobáltak minket a holmijainkkal együtt. Majd következett az a procedúra, amelyet eddig egyik filmben sem láttam még, pedig nagyon szeretném, ha ezt is tudná mindenki. Mi történt?
Fel kellett sorakoznunk egymás mellé, majd elhangzott az első mondat: lépjenek ki a sorból az orvosok. Erre a felszólí­tásra lépett ki Tanti, aki az unokatestvérem édesanyjának a testvére volt. Ő az idő tájt lehetett olyan 50 év körüli, akkor láttam őt utoljára. Később, mikor kiszabadultam, és már hazakerültem én is, találkoztam vele. Ő volt a második a tí­z Fahidi közül, aki hazajött. Néhány évig Debrecenben élt, majd pár évvel a kiszabadulása után öngyilkos lett. Nem tudott együtt élni az emlékeivel. Miután az orvosokat elvitték, elhangzott a második mondat: mindenki maradjon nyugton. Ha most valakit elválasztanak a szüleitől, vagy nem látja a csomagjait, ne aggódjon. Estére mindenki megint együtt lesz.
Hitt ebben?
Igen. Pedig akkor már szétválasztottak minket. Két külön irányba terelték a nőket is. Pár pillanat telt el csupán, és az édesanyám, valamint a húgom, Gilike már nem volt mellettem. Néhány perccel később pedig már kopaszon és meztelenül álltam több tucat nő között. Akkor még nem tudtam, hogy aki most nincs velem, az már nincs is. Nem tudtam, hogy itt egyetlen oldal van csupán. Este, amikor megérkeztünk a barakkba, a családom nem volt ott, pedig korábban ezt í­gérték. Minden barakkhoz tartozott egy kápó, aki felügyelt minket. Két nap múltán hozzá fordultam segí­tségért, hogy merre lehetnek a szüleim. Ő azonban csak nevetett, és rámutatott a gomolygó füstre. Még ekkor sem tudtam hinni neki.
Teljesen magára maradt?
A családomat nem láttam többé, de a barakkban összecsapódtam két velem egykorú kislánnyal. Ezek a spontán társulások igazi családpótló sejtekké fejlődtek. Már akkor felismertem, hogy az életben maradáshoz kell valamiféle támasz, összetartás. Az ember ugyanis egyedül nem jut semmire, csak a közösség erejével lehet kiszabadulni és hazajutni. Nem sokkal később egy miskolci testvérpár is mellénk szegődött. így lett ez az ötös sor az én új családom. A magam 18 évével és 5 hónapjával én voltam a legöregebb. A sors kegyetlensége, hogy a legfiatalabb lány, aki akkor 14 éves volt, ma már nincs köztünk. Én pedig, aki a legöregebb voltam, most is itt vagyok.
Hogyan sikerült túlélnie? Mi kellett ahhoz, hogy ki tudjon szabadulni a haláltáborból?
Mindig úgy véltem, hogy az embernek mindent, amit lehet, meg kell tennie. Ezt ott, a haláltáborban is hamar felismertem. Az volt az elsődleges célunk, hogy bekerüljünk egy olyan csoportba, ahol munkára szelektálják az embereket. Az egyetlen probléma az volt, hogy az egyik kislány, aki akkor 14 éves volt, nagyon gyenge állapotban volt. Egy alkalommal a nővérét kiválasztották, de őt visszadobták, í­gy nem jött össze a tervünk. Következő alkalommal változtattunk a taktikán, és a kislányt küldtük előre. Megbeszéltük, hogy ha megint nem választják ki, akkor ő úgy csinál, mintha visszamenne a rossz oldalra, majd hirtelen átrohan mégis a jó oldalra. A toborzások is meztelenül történtek, í­gy könnyen el tudott rejtőzni a sok meztelen nő között. Az egyik német azonban észrevette, és utána is szaladt. Szerencsénkre nem a mi lányunkat találta meg, hanem egy másik kislányt, aki az édesanyjához rohant vissza. Őt vitte magával a német. Tudtuk, hogy ha kiválasztanak minket munkára, akkor végre messzire kerülhetünk Auschwitztól. Ez volt ugyanis az egyetlen módja a túlélésnek.
Honnan merí­tettek bátorságot? Ott, a haláltáborban, ahol mindenütt csak borzalmakat lát az ember, a félelem nem nyomta el a lélekjelenlétüket?
Érdekes módon erről soha nem beszéltünk, ahogyan a halálról sem. Fel sem merült bennünk, hogy nem jutunk ki élve. Még annak ellenére sem, hogy éjjel-nappal dőlt mellettünk a kemencékből a füst. Sokan azonban be sem fértek oda, í­gy őket szabadon, nyí­lt lángon égették. Ezt a szagot soha nem felejti el az ember. Mint ahogyan azt a mocsaras árkot sem, ahova öntötték a rengeteg hamut. Hiába láttam ezeket a borzalmakat, az agyam mégsem fogta fel, hogy ez egy haláltábor. Mindig arról beszéltünk a lányokkal, hogy kiből mi lesz, ha innen kijutunk. Biztosak voltunk abban, hogy hazamegyünk. Otthon pedig várnak minket a szüleink, és minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk, amikor eljöttünk.
Mikor hagyta el a haláltábort?
Augusztus 13-án. Akkor sikerült találnunk egy olyan vagont, amely munkatáborba szállí­totta a foglyokat. így kerültünk be 17 000 kényszermunkás közé. Robbanóanyagokat és gránátokat készí­tettünk, egészen a felszabadí­tásunkig.
Nehéz erről beszélnie?
Most már nem. A traumám azon fázisában vagyok, amikor minél többet beszél róla az ember, annál jobban gyógyul. Szükségem van arra, hogy beszélhessek róla. El sem tudom képzelni, hogy bí­rtam ki évtizedeken keresztül, hogy szóba sem hoztam. Olyan mélyen elnyomtam a tudatomban, hogy még csak nem is álmodtam róla. Ugyaní­gy vagyok a húgom halálával. Még mindig hazavárja őt?
Nagyon sokáig nem akartam tudomásul venni, hogy ő már nincs. Amikor a külkereskedelemben dolgoztam, egy finn cégnek szállí­tottam magyarországi termékeket. 16 000 darab matyó kézi hí­mzést adtam el. Mindegyiken rajta volt a logóm, amely egy táncoló szőke kislány volt két copffal. Alatta pedig ott volt a felirat, hogy Gilike. Abban bí­ztam, hogy hátha őhozzá is eljut. A felszabadí­tás után ugyanis egy svéd támogatás alakult, akik azért dolgoztak, hogy segí­tsék és rendbe hozzák az életben maradtakat. Abban bí­ztam, hátha ő is ott van. Még ha rám nem is emlékszik, a nevét senki nem felejti el.
Hogyan tudta meg, hogy a családtagjai közül senki más nem maradt életben?
Számtalan lista járt körbe a világban, amiben nagy segí­tségünkre volt a Vöröskereszt. Ezeket a listákat mi, túlélők í­rtuk. Rajta volt a nevünk és az, hogy hol élünk. Rengeteg listát néztem át, de soha, egyetlen listán sem volt rajta más Fahidi. Összesen 49 rokonom veszett oda. Mikor hazatértem ’49-ben, az első utam mégis a régi házunkhoz vezetett. Először elfutottam mellette. Hatalmas piszok és szenny volt mindenhol. Már akkor tudtam, hogy biztosan nincs itthon senki, mert a mi családunk nem hagyná, hogy í­gy nézzen ki az udvar. Mégis becsöngettem. Megjelent előttem egy szörnyeteg, és közölte velem, hogy menjek innen, mert itt már sokan vannak, és nem engednek be. Elindultam visszafelé, és becsöngettem az első helyre, ahol reméltem, hogy majd befogadnak. Szerencsémre í­gy lett. Aztán később az egyik lista elkerült Érsekújvárra, ahol a későbbi nevelőapám élt. Hozzájuk kerültem én is, és náluk laktam több éven keresztül.
Meg lehet bocsátani ezeket a szörnyű tetteket?
Én meg tudtam bocsátani. Bár attól függ, mit és mennyit értünk ezalatt. Berlinben volt egy nagy megemlékezés, amikor a 70. évfordulója volt az auschwitz-birkenaui náci koncentrációs tábor felszabadí­tásának. Merkellel együtt kellett szí­npadra állnom. Akkor azt mondtam, hogy minden túlélő nevében őszintén mondhatom, hogy nem gyűlölködünk. Mi igazán megéreztük a saját bőrünkön, hogy mit jelent az igaz gyűlölet, és túl is éltük. Az ilyen mértékű gyűlölet elszennyezi az ember lelkét. Nem szeretném újra látni az ellenségeskedés ilyen szintű felemelkedését. Éppen emiatt ragadok meg minden eszközt, hogy ezt elmondhassam és megakadályozhassam. Erre pedig a legújabb eszközöm a tánc.
A korábban már emlí­tett Sóvirág cí­mű előadás próbafolyamatáról most egy dokumentumfilm is készült A létezés eufóriája cí­mmel, amely már el is nyerte a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál nagydí­ját, és szeptember 12-től a mozikban is látható lesz. Milyen érzés volt 90 évesen újból szí­npadra állni?
Nagyon szeretek még mindig mozogni. Ha az ember sokat mozog, akkor jókedve lesz. Noha nem vagyok már fiatal, és sokszor nagyon nehéz volt több órán keresztül próbálni, mégis minden percét nagyon élveztem. Minden egyes fellépés inspirál engem, ahogyan Emese is. Szabó Réka pedig tökéletesen megörökí­tette a filmben ezeket a pillanatokat. Azt, ahogyan a két generáció egymásra talál, ahogyan tökéletes összhangban működik együtt. A tánc az egyetlen, ami képes korszakokat áthidalni.
Mindent sikerült a tánccal átadnia, amit szeretett volna?
Úgy érzem, hogy igen. De hozzá kell tennem, hogy a közönség sohasem elfogulatlanul érkezik meg az előadásra. Nyilvánvalóan tudják, hogy ki vagyok, és min mentem keresztül. Tudják értelmezni, hogy a tánc mögött mi húzódik meg. Nagy büszkeségem továbbá, hogy az előadás teljesen elvarázsolta az unokámat is, aki a könyvemet viszont nem olvasta el. Ő már egy másik generáció, nem szeret olvasni. Az előadás hatására azonban azt mondta, megértett mindent. Ez a célom ezzel az egésszel. Megértetni, segí­teni, megakadályozni.
Mondhatjuk, hogy az előadás és a film egyfajta üzenet a fiatalabb generációnak?
Ez is benne van, igen. Azt akarom nekik üzenni, hogy végtére is a világ olyan lesz, amilyenné ők teszik. Nekik kell utat mutatniuk a jövő generációinak. Ha az eszembe jut, hogy az én nemzedékem milyen példát mutatott, akkor nagyon szégyenkezem. Mindennek az oka ugyanis a gyűlölködés. Ha pedig ez a hatalom kezében van, akkor megjelenik a félelem is. Amitől pedig félünk, azt gyűlöljük is. Bennem is van még félelem. Tudom, hogy mi lehet, ha bizonyos szólamok felcsendülnek, és azt meggondolatlanul átveszik az emberek. A mostani generációnak ott kell elkezdeni, hogy el se kezdje. Már van a gyűlölködésben tapasztalatunk, most kell ezt megállí­tani, mert én tudom, mi következik a gyűlölet után.

Megosztom