Lustának születtünk?

így volt ezzel a 19. században Deák Ferenc is, akiről történelmi ténykedései alapján biztosan nem az jut eszünkbe, hogy netalán lusta lett volna.

ím ő egy levelében megvallja: „Minden embernek van valami szenvedélye, amelyhez ragaszkodik. Ilyen szenvedély nálam az, amelyet úri társaságban kényelmességnek neveznek, de a keresztény anyaszentegyház a hét főbűn közé sorolja, amelynek valóságos, magyar neve restség. E szenvedélyem félszázad óta dacol mindennel, a magam akaratával, a mások neheztelésével. Sokat küzdöttem ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel, és békében megleszünk egymással.”
Több mint másfél évszázadot ugorva nekünk is megadatik az esély, hogy békére leljünk saját esetleges lustaságunkat illetően. Egyik tudományos hí­r a másik után állí­tja, hogy a lustaság nem kell, hogy bűntudatot okozzon, hiszen az mindannyiunk közös tulajdonsága, sőt az evolúciós siker záloga! És hogy ez nem csak egy énképünkbe kényelmesen beilleszthető elmélet, azt kí­sérletek és tudományos megfigyelések sora támasztja alá.

Lustaság az agyban
Egyre többen vagyunk tisztában azzal, hogy egy kis mozgásért cserébe jóval több egészségben eltöltött életévre számí­thatunk. Mégis hajlamosak vagyunk ezt a kis mozgást is elspórolni, halogatni, és ha elkezdtük, akkor is mielőbb abbahagyni. Honnan ez az ellentmondás? Erre voltak kí­váncsiak svájci és kanadai kutatók.
Kí­sérletük nem sok mozgást kí­vánt alanyaiktól, csupán annyit, amennyi egy avatár tologatásához kell a képernyőn. A résztvevők között voltak rendszeresen sportoló, illetve sportolni vágyó fiatalok is. Először az volt a feladatuk, hogy avatárjukat minél gyorsabban közelí­tsék aktí­v, például futó vagy úszó figurákat ábrázoló képekhez, majd minél gyorsabban távolí­tsák a székben olvasgató, függőágyban fekvő alakok képeitől. Másodszor fordí­tva, az aktí­v képektől kellett távolodniuk és az inaktí­vakhoz közeledniük.
Az alanyok az első feladatnál voltak gyorsabbak. Ebből azt gondolhatnánk, hogy az aktivitás jobban vonzotta őket, mint a relaxálás. Csakhogy itt jön a csavar: a kutatók EEG-vel az agyhullámukat is nyomon követték. És a tettek ezúttal mást mutattak, mint ami odabent, az agyban zajlott. Ott ugyanis az első verziónál az érzelmek és az értelem közti konfliktus, valamint az ösztönök feletti uralkodás jelei mutatkoztak. A kutatók szerint ennyi mindent kell bevetnie az agynak ahhoz, hogy a személy legyőzze a lustálkodás iránti vonzódását, és némi erőfeszí­tésre szánja rá magát. S ez még a rendszeresen sportolóknál is í­gy van! Az ő avatárjuk ugyan gyorsabban ráugrik a sportos képekre, de agyuk éppúgy keményen megdolgozik ezért, mint nem mozgó társaiké. A következtetés: a visszahúzó erők bennük is dolgoznak, de nekik sikerül ezeket leküzdeniük. Nagyon úgy tűnik, Csányi Vilmos etológus igazat szólt, mikor az emberről azt mondta, hogy egy lusta állat…
De vajon miért? Mi lehet az oka a tömeges méreteket öltő inaktivitási járványnak? Az evolúciós pszichológiai elméletek természetesen ezt is próbálják megmagyarázni, ám nincs könnyű dolguk. Hisz az evolúció során azok a tulajdonságok maradnak fenn, amelyek elősegí­tik az egyén és a faj túlélését. Az élelemért és a szaporodásért pedig tenni, sőt sokszor harcolni kell. A lusták, gondolhatnánk, hamar lemaradnak e küzdelmekben, és kihalnak.

Nem pazaroljuk az energiát?
Csakhogy ha más fajoknál is körülnézünk, merőben mást látunk. A kutatók több száz tengeri puhatestű vizsgálata alapján arra jutottak, hogy éppen azok maradtak fenn, amelyek kevesebb energiát használtak fel. Evolúciós sikertörténetként emlí­tik a lajhárt is, aki az egyik legrégebbi emlőscsalád tagja. Nyerő stratégia lenne a lustaság? Nagyon í­gy tűnik. A tudósok szerint annál inkább megéri takarékra állni, minél korlátozottabb az élettér és az erőforrások.
A lustaság vonását tehát azért tartotta meg a természetes szelekció, mert í­gy elkerülhető a felesleges energiafelhasználás. A legtöbb faj evolúciója – minket, embereket is beleértve – az élelemforrás szempontjából bizonytalan körülmények között zajlott. Vadászó-gyűjtögető őseinkre mégsem gondolunk úgy, hogy lusták lettek volna. Sőt, fáradhatatlan gyaloglóknak ismerjük őket, akik naponta hosszú órákat töltöttek táplálékuk begyűjtésével, kiásásával, levadászásával, kihalászásával. így jó sok energiát elégettek; könnyen előfordult, hogy többet, mint amennyihez a megszerzett élelemből hozzájutottak. E gyakran előálló negatí­v energiaegyensúly miatt azok lettek a sikeresebb túlélők, akik épp annyit mozogtak, amennyi önmaguk táplálásához és a szaporodáshoz szükséges volt. Többet egy jottányit sem.
Ugyanez az evolúciós parancssor irányí­tja a mai embert is. Aki, ha úgy érzi, fennmaradása vagy szaporodási sikere a tét, rendkí­vüli kitartásra, akár extrém fizikai és pszichikai teljesí­tményekre is képes. A fenti motivációs erők hí­ján viszont legszí­vesebben csak ücsörög vagy heverészik. Az emberi motiváció ugyanis meglehetősen egyirányú: az éhség kitartó mozgásra serkenti, az élelem felkutatására, a jóllakottság viszont nem ösztönzi semmire. Evolúciós kódunkban nincs benne az, hogy az extra kalóriabevitel miatt egy lépést is tennünk kellene. Épp ellenkezőleg, ez azt jelenti számunkra, hogy végre megpihenhetünk.

Felfedjük a titkot
Mindennek fényében az a különös, hogy vannak, akik még a jólétben is képesek sportos életvitelt folytatni. Mi a titkuk?
Az egyik titok a genetika: egy- és kétpetéjű ikerpárok összehasonlí­tása alapján a kutatók úgy találták, hogy az aktivitási szint kb. 37%-ban örökletes. Az egyik aktivitásgén hatására például több lesz az izmokban az energiát termelő sejtszervecske (mitokondrium). Akinél ez kevesebb, az nem szí­vesen mozog, ettől viszont a számuk tovább csökken. Szerencsére viszont, ha valaki sportolni kezd, ezt a számot növelheti is. Azaz a mozgás hozza meg legkönnyebben a további mozgáshoz való kedvet.
A másik titok az agyi jutalmazó központokban rejlik. Az aktí­v élőlényben a mozgás gyors és erős jutalmazó választ vált ki, mí­g az inaktí­vnál e válasz kiépülése nehézkesebb. De ez nem jelenti azt, hogy soha nem jön létre. Ilyen ember számára a megfelelő trükk az, ha a kezdetben nem túl jutalmazó edzést összeköti valamilyen számára kellemessel (zene, tévé, társaság, szép környezet), vagy kifejezetten szórakoztató mozgásformát keres. Ez egyébként mindenkinek javasolható, aki szeretne egy életen át formában maradni. Ugyanis egy harvardi antropológus szerint a játék jelenti azt a kivételes esetet, amikor az ember (és más élőlény is) szí­vesen mozog anélkül, hogy muszáj lenne.
Ezt még a virtuális világ is elősegí­theti, amelyben bőven találunk alkalmazásokat a fitt és egészséges életvitel játékosí­tására. Van, akinek a sima pontgyűjtés is megteszi, mást az ösztönöz, ha barátaival versenghet, mondjuk, a megtett kilométerek terén, vagy együtt teljesí­thetnek egy-egy 30 napos kihí­vást.

Minimalista megoldások lustáknak
Ha nem megy a rendszeres sportolás, egyperces edzésekre még mindig rávehetjük magunkat, például a kedvenc sorozatunk előtt. Ezzel kí­sérleteztek a McMaster Egyetem kutatói, méghozzá sikerrel: 12 hétig tartó, napi egyperces, intenzí­v szobabiciklizés után az alanyoknak csökkent a testzsí­rszázalékuk, javult a vércukorkontrolljuk, és nőtt az aerob kapacitásuk.
A gyakori hosszadalmas ülés káros hatása még azt is fenyegeti, aki sportos életmódot folytat. Éppen ezért a szakértők 30 percenként 3 perc sétálgatást javasolnak, továbbá, hogy ülés közben próbáljunk többször is testhelyzetet változtatni.
Megosztom