Félre a sérelmekkel!

Biztosan mindenki volt már olyan helyzetben, amikor azt kí­vánta, bárcsak félre tudná tenni az érzelmeit, mert azok mindent úgyis csak megnehezí­tenek. Ez azonban nagyon nehéz, ugyanakkor szükséges lépés ahhoz, hogy elinduljunk a boldogság felé vezető úton.

A tavalyi évben sok nehézséggel kellett megküzdenem. Bevallom, többször feltettem magamnak a „miért pont velem történik mindez?” kérdést, holott tudtam, hogy nincs rá válasz. Mégis ott motoszkált bennem, újra és újra előjött, és megbéní­tott. Sok minden kavargott bennem: fájdalom, harag, félelem, kétségbeesés, féltékenység. Csupa felemésztő érzés, amelyeket jó lett volna egy csettintésre megsemmisí­teni – de ez lehetetlen… Amikor a kezembe vettem Michael I. Bennett és Sarah Bennett Francba az érzelmekkel! cí­mű könyvét, azonnal megragadott a cí­me, majd az első oldalon lévő idézet Fred Rogers amerikai televí­zióstól: „Az érzelmek szorosan hozzátartoznak ahhoz, amik vagyunk, és kialakulásukat messze nem vagyunk képesek irányí­tani. Ha ezt el tudjuk fogadni, sokkal könnyebben hozunk konstruktí­v döntéseket azzal kapcsolatban, mitévők legyünk velük.”

Nincs az életben olyan helyzet, melyet ne lehetne elviselni

A pszichológus apa-lánya szerzőpáros felhí­vja a figyelmünket arra, hogy habár az érzelmek szükségszerűek, sokszor inkább vakvágányra vezetnek minket. Sokkal fontosabb lenne, ha reálisan tekintenénk önmagunkra, az életünkre, és ehhez mérten tűznénk ki céljainkat. Ugyanis ez a boldogságunk alapja. El kell fogadnunk, hogy az élet gyakran nehéz, és akadnak olyan dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni, bármilyen keményen (és kétségbeesetten) próbálkozunk. Mindig lesznek veszteségek, amelyek fájni fognak, csupán azt tudjuk befolyásolni, mennyire adunk teret a fájdalomnak, és engedjük-e, hogy meggátoljon a továbblépésben.

Persze azt mondani, hogy fogadd el a sorsod, sokkal könnyebb, mint ténylegesen megtenni. Annamari nemrég vált el. Hirtelen, szinte minden előjel nélkül jelentette be a férje, hogy válni akar. Próbáltam megtudni tőle, hogyan lehet elfogadni azt, amiről leginkább tudni sem szeretnénk.

– Úgy képzeltem el az életemet, mint a mesékben: „mí­g a halál el nem választ”. Nos, nem í­gy lett – kezdi Annamari. – Összedőlt a nehezen felépí­tett világom. Dühös voltam a férjemre, önmagamra, a családomra, a barátaimra, a sorsra. Mindenki azzal jött, hogy lépjek túl rajta, nem érdemli meg, hogy keseregjek, de ez nem ment nekem. Egy ideig próbáltam elnyomni az érzéseimet, nem törődni az egésszel és programokat szervezni, új dolgokat kipróbálni. Semmi sem segí­tett. Aztán rájöttem, hogy meg kell élni a poklot, mert igenis rossz az, ami velem történik. Elfogadtam és vállaltam minden rossz érzésemet, mert ezek is hozzám tartoznak, pláne egy ilyen helyzetben. így tudtam eljutni oda, hogy ma már azt mondhatom: feldolgoztam a történteket, és együtt tudok élni velük. Nem keresem az okokat, sem a hibákat önmagamban. Valamiért í­gy kellett történnie, és hiszem, hogy vár rám valahol valaki, akivel boldog lehetek.
A pszichológusok is azt í­rják a könyvükben, hogy sokkal kevésbé vagyunk felelősek szerencsétlen sorsunkért, mint azt gondolnánk. Nem érdemes azt kérdezgetni magunktól, hogy miért történt ez velünk, vagy miért vannak gyengéink, hiszen pont ezek miatt nem tudunk a lényegre koncentrálni. Arra, hogy megoldásokat keressünk. A probléma létezésének elfogadása az első lépés, de az ez iránt való felelősség már nem. Nincs az életben olyan helyzet, melyet ne lehetne elviselni, feltéve, hogy meg tudjuk őrizni a humorérzékünket, a valóságnak megfelelően tudjuk alakí­tani a vágyainkat és a kí­vánságainkat, kordában tudjuk tartani az érzelmeinket, képesek vagyunk kezelni a rossz tulajdonságainkat, és azt tesszük, amit jónak látunk.

Fogadjuk el magunkat!

Amikor valami baj történik az életünkben, gyakran magunkban keressük a hibát, és ezáltal sérül az önértékelésünk, mert szerencsétlennek érezzük magunkat. A két Bennett ezzel szemben azt mondja, hogy ne az alapján í­téljük meg magunkat, hogy milyen jól alakulnak a dolgaink, hanem annak fényében, hogy milyen jól viseljük és kezeljük a nehézségeket, hiszen ezek erősí­tenek meg igazán.

A 39 éves Hanna nemrégiben csí­pőprotézist kapott, ugyanis a csí­pőjében jelentkező porckopás következtében elviselhetetlen fájdalom gyötörte. Beszűkült a mozgástere, és nehezére esett a járás.
– Alapvetően pozití­v személyiség vagyok, éppen ezért a kesergés helyett inkább a megoldásra fókuszáltam. Mindent megtettem azért, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a helyzetből, hogy í­gy is teljes életet élhessek. Nem lett volna értelme azon keseregni, milyen fiatal vagyok még egy ilyen műtéthez, hiszen ez nem segí­t, sőt. Persze, mindez nem ment varázsütésre, de már sok nehézségen túl vagyok, és megtanultam, hogy nem érdemes olyasmi ellen küzdeni, amin képtelenek vagyunk változtatni. Ehelyett arra koncentrálok, amim van, amiért hálás lehetek, ezt pedig mindennap gyakorlom.

Mindennek az alapja, hogy elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és együtt tudjunk élni azzal, amink van. Ezt tartsuk szem előtt akkor is, amikor önmagunk megváltoztatását tűzzük ki célul, mert fel kell ismernünk a korlátainkat és elfogadni személyiségünk árnyoldalait. Ha feltérképeztük a határaink természetét, hatékonyabban tudjuk azokat kezelni. Ha belenyugszunk, hogy vannak hibáink, és csak korlátozottan vagyunk képesek fejleszteni és irányí­tani önmagunkat (például az érzelmek terén), az egy másféle hozzáállást alakí­t ki, amikor reális lépéseket teszünk terveink megvalósí­tásáért. Az igazi önbizalom ugyanis abból táplálkozik, ha az ember a végsőkig kihasználja korlátozott akaraterejét annak érdekében, amit fontosnak tart.

Használjuk jó célra a negatí­v érzelmeket

A szakértők azt vallják, az élet valójában arról szól, hogyan vethetjük latba képességeinket annak érdekében, hogy egyre jobbá váljunk, és megbirkózzunk a fájdalommal. Az élet gyakran kegyetlen, ezt nem tudjuk irányí­tani, de ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a talajvesztés szörnyű érzetétől, és bí­zunk abban, hogy meg tudjuk oldani a problémákat, büszkék lehetünk önmagunkra. A negatí­v érzelmek, különösképp a harag, az önsajnálat és az irigység megélése, de visszafojtása is szenvedéssel jár. Ezek azonban természetes érzelmek, nem szabad megvetni őket. Inkább használjuk jó célra ezeket az energiákat. A pszichológusok szerint ugyanis pozití­vnak lenni nem azt jelenti, hogy mindig megfelelően viselkedünk, hanem hogy képesek vagyunk kontrollálni és elviselni a rossz érzéseket is. Kizárólag az számí­t, hogy mit kezdünk velük.
Minél inkább a céljainkra koncentrálunk, és minél inkább értékeljük önmagunkat, a negatí­v érzelmeknek annál kevesebb hatásuk lesz tetteinkre, és annál kevésbé tudják lerontani az önértékelésünket. A negativitásunkat nem tudjuk befolyásolni, azt viszont megakadályozhatjuk, hogy irányí­tson minket. Hogyan? Méltányoljuk minden erőfeszí­tésünket, és persze azt, hogy vannak alapvető értékeink.

Megosztom