A hivatásom az életem

José Carreras minden idők egyik legnagyobb Don Joséja, a Három Tenor egyike a turnézást abbahagyta ugyan, de egyéni koncerteket szí­vesen ad. Tavaly év végén Bidapesten lépett fel, és exkluzí­v interjút adott nekünk.

José Carreras a hetvenes évektől visszatérő vendége a hazai koncertpódiumoknak. 2005-ben ő énekelte be a Műpa hangversenytermét, tavaly pedig pályafutása ötvenedik évfordulóján világ körüli turnéja keretében látogatott hozzánk.
Barcelonától Montevideóig, Londontól Tokióig olyan művésznek ismerik Carrerast, aki lélekből énekel. Hangszí­ne a nagy Carusóéra (Enrico Caruso, olasz operaénekes, 1873-1921) emlékeztet, az ő lemezeinek a hallgatása közben döntötte el, hogy az operaéneklést választja hivatásul. Első közönsége édesanyja barcelonai szépségszalonjának vendégei voltak. 1971-ben megnyerte a pármai nemzetközi Verdi-versenyt, Montserrat Caballé az elsők között figyelt fel a tehetségére. Nem sokkal később a Salzburgi íœnnepi Játékokon Herbert von Karajan vezényletével énekelt Verdi Requiemjében. Huszonnyolc éves korára meghódí­totta a világ számos rangos operaszí­npadát, köztük a milanói Scalát, a bécsi Staatsopert, a New York-i Metropolitant. Pályafutása töretlenül í­velt felfelé, egészen 1987-ig, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála. A gyógykezelések és műtétek után csodával határos gyógyulását a barcelonai diadalí­v előtti téren ünnepelte hatalmas tömeg előtt. ím az igazán hangzatos visszatérése az 1990-es római futball-világbajnokság zárógáláján volt. Egy olasz producer ötlete nyomán lépett fel Luciano Pavarottival és Plácido Domingóval a nevét viselő leukémiaalapí­tvány támogatásának a céljával.
José Carreras a magánéletét mindig óvta a nyilvánosság elől. Első felesége Mercedes Perez volt, akitől két gyermeke született. A kilencvenes évektől a korábban légiutas-kí­sérőként dolgozó német Jutta Jí¤gerrel folytatott viszonyt, akivel csaknem másfél évtizedre megszakadt a kapcsolat. Aztán 2006-ban újra egymásra találtak, összeházasodtak, majd öt év után elváltak. A „halk hangok sztárjának” nevezett művésszel tokiói gálakoncertje idején tudtunk beszélgetni.

Sokadjára tér vissza Magyarországra, ahol készí­tett lemezfelvételt, énekelt a budapesti Operaházban, az Erkel Szí­nházban, a sportarénában. Mi a legkedvesebb emléke a magyar partnereiről, a közönségről?

Számos élmény fűz az önök csodálatos országához, a magyar zenekarokhoz, az értő közönséghez, amely szenvedélyesen szereti a klasszikus zenét. Úgy tapasztaltam, hogy a zene szerves része a magyarok életének, és erről minden alkalommal meggyőződhettem. Csodálatos szopránok voltak a partnereim, úgy mint Marton Éva, Tokody Ilona és Rost Andrea.

Hetvenévesen az a hí­r járta, hogy visszavonul a fellépésektől, és minden idejét a José Carreras Leukémia Alapí­tványnak szenteli. Meggondolta magát?

Egyelőre nem tervezem a visszavonulást, szakmailag aktí­v vagyok. Járom a világot, az énekléssel párhuzamosan minden tőlem telhetőt megteszek, hogy minél szélesebb körben képviseljem mint elnök az alapí­tványt. A fellépéseimet eddig is összekötöttem azzal, hogy népszerűsí­tsem a tevékenységünket adománygyűjtések, társintézményekkel való kapcsolatok formájában.

A betegség változtatott a személyiségén, az életvitelén, a hozzáállásán?

Leginkább abban változtatott meg, hogy máshová kerültek a prioritások az életemben. Fontosabb lett a család, a gyerekeim, az unokáim, a barátaim. A lényeget illetően azonban nem változtam meg, ugyanaz az ember vagyok, de sokkal nyugodtabb lett az életformám. A repertoáromon viszont kénytelen voltam változtatni. A hangsúly áttevődött a koncertekre, a dalestekre.

Sok év kihagyás után 2014-ben győzelmesen visszatért az operaszí­npadra az El Juez cí­mű kortárs operával. A családi gyökerei is szerepet játszottak ebben?

Mindenképpen. Sajnos ma éppúgy aktuális az El Juez témája, mint abban a korban, amikor játszódik. A spanyol polgárháború véget vetett Katalónia függetlenségének. Az én szüleimet is üldözték a Franco-diktatúra idején. Christian Kolonovits osztrák zeneszerző egy nagyon feszes, zeneileg erőteljes művet í­rt, örömmel vállaltam el a bemutatóját.

A Három Tenor-koncertek nézettségi rekordokat döntöttek meg annak idején. Hogyan emlékszik vissza a Pavarottival és Domingóval közös turnékra?

Az első koncertünk Rómában a futball-világbajnokságon abból a gondolatból született meg, hogy mi hárman, népszerű tenorok összeállunk. És ez jobban érdekli a közönséget, mint egy koncertmaraton sok fellépővel. A siker minket igazolt, úgy érzem, széles tömegekhez eljuttattuk az operát, hozzájárultunk a műfaj népszerűsí­téséhez. Mindig nagy öröm volt számomra egy szí­npadon énekelni Domingóval és Pavarottival.

A focirajongás is összekötötte hármukat. Ma is hűséges kedvenc csapatához, az FC Barcelonához?

Világéletemben nagy Barca-drukker voltam. Még apámmal jártam az első mérkőzésekre, onnan alakult ki a foci iránti szenvedélyem. Gyerekkoromban még focista akartam lenni.

Legendásan jó szakmai és emberi kapcsolat fűzte a nemrég elhunyt világhí­rű katalán szopránhoz, Montserrat Caballéhoz…

Valóban, különleges és szoros kapcsolatban álltunk, amióta csak ismertük egymást. A világ legjelentősebb operaházaiban játszottunk. Kalaf szerepében Montserrat oldalán debütáltam a Turandotban. Mindig is nagy kihí­vást és megtiszteltetést jelentett számomra, hogy megoszthattam vele a szí­npadot.

Mit jelent önnek a siker?

A siker számomra az, hogy a hivatásom az életem.

Számos lemezfelvétele közül melyikre a legbüszkébb?

Nagyon nehéz lenne egyet kiemelni, de ha mégis, akkor a Herbert von Karajannal és a Berlini Filharmonikusokkal rögzí­tett Carmen.

Változott valamiben az előadásmódja az évek során?

Azt hiszem, mindig is ugyanazzal a hozzáállással énekeltem, azaz tisztelettel a szövegkönyv és a zene iránt. Úgy érzem, hogy az emberek továbbra is megfelelő érzékenységgel élvezik a csodálatos remekműveket, amelyeket nekünk, énekeseknek megtiszteltetés tolmácsolni.

Megosztom