Élni kell tovább!

A halottak napja mindenkit egy kicsit megállásra késztet. Azokra emlékezünk, akik már nem lehetnek velünk, és elmerengünk saját végességünkön, mulandóságunkon. De hogyan lehet túllépni egy családtagunk vagy egy közeli barátunk elvesztésén? Van élet a halál után? Erről kérdeztük a cikkünk szereplőit.

AZ ÉDESAPA ELVESZTÉSE

Lilla 32 éves, édesapja két évvel ezelőtt hunyt el. Mint mondja, az idő tényleg segí­t, de a mai napig az édesapja az első gondolata reggelente.

Nem voltam otthon, amikor apu meghalt. Baráti társasággal vidékre utaztunk, és úgy volt, hogy este hazamegyünk, de végül mégis ott töltöttük az éjszakát. Nem örültem, hogy í­gy alakult, mert volt egy rossz érzésem. Emlékszem, hogy lefekvés előtt még mondtam is, hogy „otthon kellene lennem, nem itt”. Éjszakára mindig rezgőre állí­tom a telefonom, de akkor nem halkí­tottam le. Másnap, amikor hajnali ötkor hí­vott a bátyám, már tudtam, hogy baj van. Apu több mint tí­z éve beteg volt, úgyhogy valahol mélyen számí­tottam erre, de abban az időszakban elég jól volt, ezért ért mégis váratlanul a hí­r.

Mivel épp nem volt munkám, én intéztem a temetést. Az egész nyaram erről szólt, lényegében a temetés napjáig fel sem fogtam, mi történt, gyászolni sem volt időm, annyi energiát elvett, és annyi bosszúságot okozott az a sokfelé rohangálás, intézkedés. Előtte is két lábon jártam a földön, és talpraesett voltam, de sokat tanultam és tapasztaltam ebben az időszakban. A családunk mindig is összetartó és szeretettel teli volt, de ahogy a jó dolgok, úgy ez a rossz szintén közelebb hozott minket egymáshoz.

A férjemet kérdeztem, hogy neki mi segí­tett, amikor az ő édesapja halt meg, ő azt mondta, sajnos csinálni kell mindent ugyanúgy tovább. így visszagondolva ez egy jó tanács volt. Idővel könnyebb lett, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. A halála napjára tisztán emlékszem, sokszor eszembe jut, mert azóta, és ennek már több mint két éve, minden hajnalban felébredek akkortájt, amikor a hí­rt kaptam. Amikor ránézek az órára, már nem az a rossz érzés fog el, ami eleinte, hanem arra gondolok, hogy megint egy reggel, amit az ő emlékével indí­tok. Csináltattam egy tetoválást az emlékére, de ez egy cseppet sem vigasztal vagy segí­t, egyszerűen csak azt akartam, hogy egy kicsi szimbólumban benne legyen ő. Mindig velem.


BÚCSÚ A LEGJOBB BARíTTí“L

Miki 50 éves, lassan két évtizede vesztette el a legjobb barátját. Azt gondolnánk, ez elég idő a feledésre, de amikor mesél róla, az emlékek úgy tolulnak elő, mintha az egész csak tegnap történt volna.

Nyolcéves korom óta ismertem Lalit. Hárman voltunk nagyon jó barátok: Lali, Peti és én. Peti és én hatéves korunktól szomszédok és barátok voltunk, Lalit rajta keresztül ismertem meg, mert egy osztályba jártak. Az egész gyerekkorunkat együtt töltöttük. Egy kis faluban laktunk, suli után mindig együtt lógtunk, nyáron reggeltől estig rúgtuk a port az utcán. Aztán később bulizni is együtt mentünk. Rengeteget buliztunk, és sajnos sokat ittunk együtt.
Lali egy igazi meg nem értett zseninek érezte magát. Azt hiszem, nagyon bántotta, hogy nem tudott kitörni és változtatni az életén, a párkapcsolatai is rendre kudarccal végződtek. Depresszióra hajlamos személyiség volt.

Én később eltávolodtam ettől a társaságtól. Lali bekerült az épí­tőiparba. Az életének része lett az alkohol, sokszor azzal indí­totta a napját. Szép lassan leépült, egyre inkább lemorzsolódtak mellőle a barátok, anyagilag egyre kilátástalanabb helyzetbe került. Három hónappal a halála előtt még találkoztam vele, akkor próbáltam a lelkére beszélni. Mondtam neki, hogy ha í­gy folytatja, annak nem lesz jó vége. Barátoktól tudtam meg a hí­rt, hogy végül végzett magával.

A mai napig bánt ez a történet, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon nekem mit kellett volna másként csinálnom. Mit tehettem volna, hogy megmentsem? Valószí­nűleg választás elé kellett volna állí­tani, elküldeni elvonóra. Bárhogy elérni, hogy letegye az italt, és legyen lehetősége józanul eldönteni, merre tovább. Persze amí­g a másik nem akarja, addig nem lehet rajta segí­teni. Amí­g az ő fejében nem változik meg valami, addig bizonyos fokig tehetetlen vagy. Ez a válaszom, ha a gyakorlati oldaláról közelí­tem meg a dolgot. Mert ha szellemi magaslatokból nézem ezt a helyzetet, akkor azt kell mondanom, hogy én sem voltam elég bölcs. Mert a bölcsesség éppen abban áll, hogy tudod, mivel érintheted meg a másikat, hogyan lehetsz hatással rá. Ha elég bölcs lettem volna, tudtam volna, hogyan menthetem meg a barátomat.

 

TOVíBB ÉLNI A MíSIK FELED NÉLKíœL

Magdi 65 éves, tí­z évvel ezelőtt veszí­tette el a férjét. Nem volt könnyű, de élte tovább az életét. Mert mást nem tehetett.

Igazi tinédzserszerelem volt a miénk, még a szakközépiskolában ismerkedtünk meg. Valahogy mindig is egyértelmű volt, nekünk és a környezetünknek is, hogy mi összetartozunk. Fiatalon, huszonkét évesen összeházasodtunk, nem sokkal később megszülettek a gyerekek. Nem mondom, hogy tökéletes házasság volt, talán olyan nem is létezik. Voltak mélypontok, de sosem volt kérdés, hogy kitartunk egymás mellett.

Az egyik ilyen mélypontot akkor éltük meg, amikor a férjemnek leépí­tés volt a munkahelyén. Őt is elküldték. Jöttek a helyükre a fiatalok. Ez nagyon megviselte lelkileg, hiszen világéletében egy helyen dolgozott. Persze próbált elhelyezkedni, de nem igazán talált munkát. Talán ez is generálta a betegségét. Másfél éve volt munka nélkül, amikor rákot diagnosztizáltak nála. Végigjárta az utat. Sugárkezelés, kemoterápia. De maga sem hitt a gyógyulásban, egyre rosszabbul lett, teljesen leépült. Nagyon kedves, de zárkózott ember volt, a munkája elvesztése és a betegség miatt pedig még inkább bezárkózott. Senkivel nem tudta megbeszélni ezeket a dolgokat, ha őszinte akarok lenni, végül már velem sem.

Az utolsó időszakban otthon ápoltam. Sokat szenvedett, tudtam, hogy jobb már neki í­gy, de amikor meghalt, mégis úgy éreztem, hogy megszakad a szí­vem. Nem tudtam, hogyan kellene tovább folytatnom egyedül, hiszen az életem nagyobb részét vele éltem le. A lakásban még sokáig ott voltak a személyes dolgai, minden rá emlékeztetett.
A gyerekek akkor már felnőttek voltak, élték a saját életüket, de mindenben támogattak. Jó volt a tudat, hogy ott vannak nekem. A fiam nehezebben viselte, vele a mai napig nem igazán lehet beszélni erről. A lányommal viszont gyakran beszélgetünk az apjáról, és szerencsére ma már inkább a szépre és a jóra emlékezünk.

A kezdeti nehéz időszak után igyekeztem minél inkább elfoglalni magam, nem belesüppedni az önsajnálatba. Sokat jártam társaságba, programokat szerveztem a barátnőimmel, beiratkoztam tanfolyamokra. Nehéz elfogadni, de ha körbenézel, akkor látod, hogy előbb-utóbb mindenki elveszí­t valakit, akit szeret. Nem lehet semmit tenni ellene. Élni kell tovább.

(A képek illusztrációk, nem a megszólalókat ábrázolják.)

Megosztom