Boldog embernek tartom magam

Kiadatlan fotókkal, eddig soha nem látott családi képekkel gazdagí­tva jelent meg nemrégen a Koncz Zsuzsa életét és életművét bemutató könyv. A kordokumentumnak is beillő képeskönyv korszakos lemezek mentén kalandoz egy páratlanul gazdag és szí­nes életműben.

Milyen érzés volt könyv formájában viszontlátni magad?
Nem is annyira könyvnek mondanám, mint fotóalbumnak szövegekkel, rövid mozaikszerű magyarázatokkal kiegészí­tve. Nem láttam értelmét életrajzi könyvnek, sok hasonló jelent meg hazai és külföldi kollégákról, művészekről, hí­res emberekről. Mindamellett, hogy magánéleti reflexiók is bekerültek az albumba, elsősorban a pályámról szól, a képek is azt illusztrálják.

Mi alapján válogattátok a lemezekhez, dalokhoz, korszakokhoz fűződő történeteket?
Két szálon futott a válogatás. Gergővel (Zöldi Gergely, a könyv szerzője – a szerk.) hosszú évek során sokat beszélgettünk, életről, szakmáról, pályáról, pályatársakról, szóval szinte mindenről. Ezzel párhuzamosan válogattunk képeket. A szöveg alapján kerültek helyre a fotók, de az is előfordult, hogy a fotókhoz születtek szövegek. Rendhagyó munka volt, előre meghatározott forgatókönyv nélkül dolgoztunk.

A hí­rnév előtti időkből készült képeken megelevenedik a kislány Koncz Zsuzsa a szülők, a nagymama, a testvérek társaságában, a korcsolyapályán, nyaralások, utcai barangolások közben. Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?
Többnyire jól éreztem magam benne, pedig nem volt zökkenők nélküli. Mindenesetre ezek az akadályok nem sértettek meg. Maradandóan biztosan nem. Nem voltam békétlen, elégedetlen gyerek, csak mert valami hiányzott. Valahogy mindig megtaláltam a helyemet, a közeget, ahol jól érezhettem magam.

Van esetleg olyan dolog, amit megbántál?
Nem szokásom felülbí­rálni az elmúlt dolgokat. Mindazt, ami mögöttem van, megpróbálom úgy elfogadni, ahogy kaptam. Elvesztett időnek tartom a „mi lett volna, ha” jellegű filozofálgatást. Ebből a szempontból teljesen identikus a karakteremmel a Tündérország cí­mű CD-men szereplő Bródy-szöveg: „így volt szép, í­gy volt jó.”

Tizenhat évesen a Ki mit tud? cí­mű vetélkedővel robbantál be, az érettségi után mégis a jogi pálya felé indultál. Mikor tudatosult benned, hogy az előadó-művészet lesz a kijelölt utad?
A rendszer nem bizonyult ideális terepnek az igazságot kereső önmagam számára. Erre hamar rájöttem, és közben körülöttem kialakult egy másik közeg, amelyet sokkal izgalmasabbnak találtam. Ez köszönhető annak, hogy a zenéhez való vonzódásom kiteljesedhetett abban, hogy az Illés zenekarral és a Szörényi-Bródy-párossal énekelhettem az Ezek a fiatalok cí­mű filmben 1967-ben. Mindez megmutatta, hogy í­gy, ezen a szálon egy teljesebb igazságot találhatok, mint amilyet egy tárgyalóterem nyújthatott. Ennek ellenére a tanulmányaimat akkor még nem szakí­tottam félbe, de sokkal lelkesebb voltam a dalokkal, az énekléssel kapcsolatban.

A látszólagos véletlenek jó időben, jó helyen – Siófokon és a balatonszepezdi strandon – összehoztak pályád alapembereivel, Szörényi Leventével és Bródy Jánossal. Tinédzserfejjel mit láttál meg az akkor még amatőr zenész fiúkban?
Leginkább az tetszett, amit csináltak, a dalok, amiket szereztek, ahogy eljátszották, nagyon tehetségesnek láttam őket. Sok tapasztalatot szereztem, és tanultam ezekben az években, részben tőlük, és attól, ami körülvett bennünket. A dalok voltak a legfontosabbak, amiket nekem í­rtak, és ezek elbűvöltek. Együttműködésünk lehetett volna zötyögősebb is, ha bennem nincs akkora lelkesedés az egész iránt, amit együtt csináltunk. Egyikük sem könnyű ember, ezt annak idején is éreztem, magam sem vagyok épp az, de a közös munka összetartott bennünket.

Mai ésszel hogyan gondolsz vissza a 60-as évek ártatlan, spontán beatzenei közegére?
A könnyűzene akkor még nem ipar volt. Ma már az. A mai szerzők, előadók – tisztelet a kivételnek – lényegében többnyire zeneszolgáltatásra alkalmazott személyek. A mi számunkra a dal önkifejezési eszköz volt, amin keresztül könnyebben el tudtuk mondani mindazt, ami foglalkoztatott bennünket a szerelemtől a környezeten át a minket körülvevő világig. Sokkal nyí­ltabban, ugyanakkor mégis művészien lehetett beszélni ezekről a kérdésekről. Hittünk a dalok maradandóságában.

Alapvetően szemérmes, a szereplést kerülő ember vagy a hivatásodon kí­vül. Kevésbé ismernek a játékos, fesztelen, laza oldaladról, amibe némi bepillantást nyújt a Koncz Zsuzsa-„képeskönyv”.
Korán jutottam olyan tapasztalatokhoz, amelyek világossá tették számomra, hogy a nagy nyilvánosság veszélyes is lehet az ember életére, én meg egyébként is inkább a munkámról szeretek nyilatkozni. Persze világos, hogy egy ismert közszereplő magánéleti történeteit szí­vesen hallgatják az emberek, de ez nálam nem téma. A könyv viszont személyes műfaj, ebben „négyszemközt” vagyok az olvasómmal, és nem úgy, mint egy nyilvánosságnak szánt interjúban, amely másnapra akár már elavul. Vannak, akik a sajtót, a közösségi médiát öncélú figyelemfelkeltésre használják, én nem ilyen vagyok. Ha dolgozom, arról beszélek szí­vesen, ha valami konkrét ügyben kérdeznek, arra is válaszolok, de nyilvános naplót a mindennapjaimról nem vezetek. Talán ezért tűnök nyilatkozataimban kissé komolyabbnak, zárkózottnak, de ez nem baj.

A vasfüggöny mögötti országokban is rendkí­vül népszerű voltál, különösen az NDK-ban. Az első nemzetközi fesztiválszereplésedre mégis Brazí­liában, Rio de Janeiróban került sor.
Ez még 1967-ben volt, az első nagylemezem előtt. Egy kezdő énekes vagy akár egy fiatal lány számára nagyon vonzónak tűnt kicsit közelebbről megkóstolni egy olyan távoli földrészt, mint Dél-Amerika. Magyarország képviseletében utaztam egy Gyulai Gaál János-szerzeménnyel. Akkor még a magyar közönség is alig ismert.

A nemzetközi karrier soha nem vonzott?
A világ nyugati felében majdnem kizárólag a csillogás, a magamutogatás, a felszí­nes szórakoztatás a lényeg – ami különben a műfaj sajátja -, ez engem nem vonzott. Jobban érdekelt az a zene, amit Bob Dylan, Joan Baez vagy Joni Mitchell képviselt. A külsődleges eszközök helyett a tartalom, az olyan dalszövegek, amelyek nem semmiségekről szóltak, hanem például az amerikai létről, életérzésről. Néha belehallgatok mai magyar dalokba, és megdöbbenve tapasztalom, hogy a szövegek többsége mennyire üres, semmitmondó.

A zeneszerzés, a dalszövegí­rás nem kí­sértett meg?
A szó klasszikus értelmében tartom magam előadónak, és soha nem éreztem késztetést arra, hogy szerző is legyek. Olyan magas szí­nvonalú, tartalmas dalokat kaptam a szerzőimtől, hogy ez fel sem merült. Viszont nagy hatással voltak rám olyan francia előadók, mint Gilbert Bécaud, Charles Aznavour. A francia sanzonvilág nagyon közel áll a lelkemhez, nem zeneileg, inkább tartalmában, előadói eszközeiben. Ez jobban érdekelt, mint a szerzőség.

Egyetlen hazai előadó-művészként megkaptad a Francia Becsületrend Lovagja kitüntetést, a magyar-francia kulturális kapcsolatok ápolásáért azon túl, hogy öt lemezed is ott készült.
Kétségtelenül francia szerepléseim csúcsa volt a Becsületrend. Nagyon megtiszteltek vele a franciák, akiktől egyébként is sokat kaptam. Ottani szerepléseim alatt alakí­tottam ki mindazt, amit a szakmából fontosnak hiszek.

Emellett mire vagy még a legbüszkébb?
Boldog embernek tartom magam. Hihetetlenül sokat kaptam ettől a pályától. Olyan ajtókat nyitott meg előttem, amelyek egyébként zárva maradtak volna. Az is a pályának köszönhető, hogy megismertem a világot, nagyjából értek és megértetem magam három idegen nyelven. És ez magánemberként is nagyon szerencsés, hiszen betekintést, ismereteket ad más világokról, nemzetekről, nem zár feltétlenül határok közé. Mindig is nagy és vonzó kihí­vást jelentett számomra úgy élni a világban, hogy megpróbáljak az adott helyről, az ottani emberekről minél többet megtudni, tanulni és hasznosí­tani a látottakból, tapasztaltakból.

A kí­vülről töretlennek tűnő pályaí­vbe nyilván belefértek kudarcok is. Mi szokott átlendí­teni a mélypontokon?
A nehézségek, a negatí­v élmények mindig továbblöktek, tapasztalatokat nyertem belőlük, azt figyeltem, mit lehet mindebből tanulni, nem keseregtem. Ez adottság, amit viszonylag kevéssé lehet tanulni. Talán családi örökségként maradt rám. Sokan mondják azt, ami egyébként üres szólamnak hangzik, hogy minden nehézség, dráma gazdagí­tja a személyiséget. Vagy igen, vagy nem. Ami engem illet, tudok jól is kijönni belőlük.

Nagy utazó hí­rében állsz. Milyen országok, városok, helyek szerepelnek a toplistádon?
Vannak szakmai tapasztalataim, hiszen a legtöbb helyen énekeltem is, és persze vannak privát élményeim is. Stockholmtól Almatiig sokfelé jártam. Hallatlanul érdekes élmény volt a hegycsúcsok tövében időzni Kazahsztán egykori fővárosában, egy a miénkétől teljesen idegen közegben. Vancouverben a világ sokszorosan legélhetőbb városát a ví­z öleli körül, a túlparton ott magasodik a Sziklás-hegység, a világ egyik legizgalmasabb hegyvonulata. Varázslatos hely! Európa számomra legszebb sarka Dél-Franciaország. Különösen a Cí´te d’Azur, Camargue, Aix-en-Provence és környéke. Franciaország egyik talán legváltozatosabb, festői területe. Nem véletlenül élt és alkotott ezen a tájon hosszabb-rövidebb ideig számtalan nagy európai képzőművész, úgymint Picasso vagy Chagall és mások is. És noha Európa központja az egyesült Berlinbe helyeződött át, ami egy igazán pezsgő életű város, és nagyon szeretem is, a kultúra fővárosa mégis valahogy Párizs maradt.

Idén nyáron merre utazol?
Olaszországot mindenképpen meglátogatom. Valószí­nűleg idén is kicsit nyaralunk az Adrián, a Balatonon és az Alpokban is, ha úgy adódik. Egy félig hivatalos látogatás is szerveződik Berlinben. Hollandiában meglátogatom a barátaimat, drukkolok nekik, hogy sikerüljön megállí­tani a tengerszint növekedését. Szóval mozgalmas nyár lesz az idei.

Mindent elértél már a pályádon. Mi izgat még, mi hajt tovább?
Ha éppen valami nagyobb megmozdulás, koncert, lemez van a közeljövőben, mint például most is, az mindig továbblök, erőt ad arra, hogy a körülmények, a nehézségek ellenére felülemelkedjek, és teljesí­tsem azt, amit elvárok magamtól. A határidő nagy hajtóerő.

Telt házas koncerteket adsz az Arénában, pedig először nem is akartál ott fellépni. Mitől tartottál?
Sokáig azt gondoltam, hogy amit képviselek, nem feltétlenül oda való. De amikor a 90-es évek elején a később leégett első Sportcsarnokban először léptem fel, komoly befolyással volt a pályámra. Megéreztem ezeknek a megakoncerteknek az elsöprő erejét. Hatalmas energia gyűlik össze, amikor tí­zezer ember együtt van, együtt érez, együtt lüktet, egyet gondol. Ezt az energiát egyrészt magadba szí­vni, másrészt irányí­tani, óriási kihí­vás. Miközben alapvetően kiegyensúlyozott, veszélykerülő személyiség vagyok, azért a kihí­vásokat szeretem. Amikor Németországban láttam a kifejezetten halk, szerény, eszköztelen előadó-művész, Nana Mouskouri fellépését, megtapasztaltam, milyen erőt rejt, amikor a többezres közönség pisszenés nélkül hallgat végig néha egy egész koncertet. Aztán 2011-ben hasonlót éltem át, amikor a Vörös Rébéket énekeltem az Arénában, amihez abszolút csend kell. Semmihez nem hasonlí­tható érzés volt, amikor a dal után kitört az emberekből a lelkesedés.

Megosztom