2018.04.21. ,
facebookrss


LEGFRISSEBB SZÁM

cimlap

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Email*
Név*


Nincs lehetetlen!

1000 km gyalog, 70 évesen, csípőprotézissel

Orosz-Lendvai Hajnalka
2018.02.06  13:31   
mail
nyomtatás
betuméret növelés
betuméret csökkentés

Örsi Klára nem olyan asszony, aki nyugdíjas korában elhagyja magát, és egész nap csak üldögél. Túl van már a hetedik ikszen, egy komoly operáción, ám sem évei száma, sem pedig csípőprotézise nem akadályozza meg abban, hogy véghezvigye azt, amit eltervez. Három évvel ezelőtt például úgy döntött, hogy végigjárja Spanyolországban a Szent Jakab-útját (vagy ahogy sokan ismerik, az El Caminót), és legyalogol közel ezer kilométert.
„Soha nem bírtam egy helyben ülni, világéletemben szerettem a nyüzsgést - meséli Klára. - Négy évvel ezelőtt Törökországban jártam, ahol megismerkedtem egy hölggyel, aki szintén folyton csatangolt, már az El Caminót is megjárta. Azt mondta, ha lenne társa, újra elindulna, na, akkor én azonnal jelentkeztem. Később aztán belegondoltam, hogy talán nem tudnám tartani vele a lépést, hiszen protézisem van, ezért végül nem csatlakoztam hozzá. De a gondolat befészkelte magát a fejembe, és tudtam, hogy a saját tempómban, egyedül végig kell csinálnom! A családom és az ismerőseim azt mondták, nem vagyok normális, de ez sem tartott vissza. Vásároltam egy könyvet, amely részletesen ír az El Caminóról, a terepviszonyokról, a szükséges felszerelésről, a szálláshelyekről, arról, hol lehet mosni, főzni stb."


Az első négy nap kegyetlen

A budapesti idősotthonban élő hölgy onnantól kezdve, hogy elhatározta magát, ahová csak tudott, gyalog ment. Gond nélkül elsétált például Zuglóból a Széll Kálmán térre és vissza. Azt mondja, ezen kívül máshogy nem igazán készült a nagy utazásra, már ami a fizikai részét illeti. „Úgy döntöttem, hogy a saját tempómban haladok a zarándoklat során, és az egészre 38 napot engedélyeztem magamnak. Tavaly április 21-én keltem útra, és május 28-án tértem haza. Büszke vagyok rá, hogy teljesíteni tudtam ezt az emberpróbáló feladatot, életem legjobb döntése volt, hogy belevágtam!"

Az asszony elrepült Franciaországba, és onnan egészen Santiago de Composteláig gyalogolt a sárga nyilakkal és kagylókkal jelzett úton. Gyakran járt veszélyes helyeken, kiszolgáltatva az időjárásnak, és az élelemmel is takarékoskodnia kellett, hiszen túl nagy csomagot nem cipelhetett magával. Azt meséli, a zarándokok összetartása és figyelmessége tartotta benne a lelket a legkeményebb időszakokban is. „Néha harminc kilométert gyalogoltam, máskor csak tizenhármat, mert szakadt az eső. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz szakaszok, főleg azok a részek bizonyultak veszélyesnek, ahol meredeken kellett lefelé menni. Az első napon például egy hatalmasat estem, azt hittem, ott maradok. Bár előre figyelmeztettek, hogy 6-8 kilónál ne legyen nehezebb a hátizsákom, én tizenkettőt cipeltem. Ám a mellettem gyalogló zarándokok segítettek, az egyik a csomagomat vitte tovább, a másik étellel kínált. A zarándoklat alatt végig jellemző volt az a szeretet és segítőkészség, amit ekkor tapasztaltam. Itt nem számít, hogy valaki nő vagy férfi, idős vagy fiatal, mindenki figyel a másikra."


Klára úgy véli, hogy az első négy napot kell átvészelni, az kegyetlen nehéz, de ha ezen túljut az ember, akkor végig tudja csinálni. Erre már felkészült az útikönyv leírása alapján, és a kiadványban szereplő praktikus tanácsokat is igyekezett megfogadni. „Büszke vagyok rá, hogy kitartottam, akármilyen akadályba is ütköztem. Még akkor is, amikor szó szerint úgy vonszoltam magam a pihenőhelyig egy pohár vízért. Néha annyi segítséget igénybe vettem, hogy »taxival« vitettem a csomagomat egy-egy rövidebb szakaszon, ahol nehéznek bizonyult a terep. Az út nagy részét az ortopéd szandálomban tettem meg, mert számomra az a legkényelmesebb. Volt olyan is, hogy véletlenül rajtam maradt, és a Pireneusokon azon kaptam magam, hogy nyitott cipőben lépdelek a térdig érő hóban."


Hallottam, hogy valaki magyar nótát énekel

Az elszánt utazók egy ún. „Zarándokútlevéllel" gyalogolnak, és csakis ezzel vehetik igénybe a zarándokszállásokat, ezt mindenhol lepecsételik. Előre tájékozódhatnak arról, melyik állomáson van lehetőség főzésre, mosásra, internetezésre. Ezeken a helyeken Klára rengeteg emberrel találkozott a világ minden tájáról, és ahogy meséli, szinte minden társaságban ő volt a legidősebb. „Volt, amikor közösen készítettünk vacsorát az ismeretlenekkel, segítettük egymást. És persze nagyokat beszélgettünk, ahogy éppen sikerült. Én például nem tudok angolul, de németül igen, és az út során eszembe jutott, hogy valamikor franciául is tanultam. Minden nyelvet kevertünk az útitársakkal, de az is előfordult, hogy kézzel-lábbal magyaráztunk. Nagyszerű volt, igazán kedves embereket ismertem meg."

Klára szívesen emlékszik arra, amikor magyarokba botlott. Gyalogolt például olyan honfitársakkal, akik korábban nem ismerték egymást, az interneten szervezték a közös zarándoklatot. A sok századik kilométernél pedig az asszonynak igazán különleges találkozásban volt része. „Egy alkalommal hallottam, hogy valaki magyar nótát énekel. Én folytattam a dalt, és ahogy meghallotta ezt az illető, bevárt engem. Egy fiatalember volt, körülbelül fél napig együtt mentünk, beszélgettünk."
A hosszú úton a budapesti nő rengeteg életre szóló élményt szerzett. A legszebb pillanatot az jelentette a számára, amikor egyedül volt egy tisztáson, az egyik oldalon csak a hegyeket látta, a másikon pedig színpompás virágokat. Ahogy meséli, olyan békességet és csendet, ami ott honolt, még soha nem tapasztalt. De persze a nehéz helyzetek is örökké emlékezetesek maradnak. „Jártam veszélyes helyeken, például a meredek, lefelé tartó utakon. Emellett számtalan gyors folyású patak található az útvonalon, ezekkel is vigyázni kellett. Aztán előfordult, hogy asztalnyi magas kövekre kellett fellépni, nekem nem sikerült. Ott álltam, tébláboltam, majd egyszer csak érkezett két holland férfi, az egyik elém lépett, kezemnél fogva felhúzott, a másik közben hátulról segített. Később az út végén, amikor már a reptérre tartó buszt vártam, rám köszönt egy úr, beszélgetni próbált, de én már ingerült és fáradt voltam, nem akartam bájcsevegni. Látta, hogy nem ismerem meg, ekkor olyan mozdulatot tett, mint aki éppen tol valakit felfelé, na, ebből egyből rájöttem, hogy ő volt az egyik, aki akkor a segítségemre volt."


Bármikor újra nekivágnék

Az asszonynak a 38 nap alatt semmi nem hiányzott. Bár az interneten tudta volna tartani a kapcsolatot az itthoniakkal, mégis azt mondja, erre nem igazán került sor, mert nem nagyon ért a számítógéphez és a telefonhoz. Az út előtt egy hónapig gyakorolta, hogyan kell SMS-t küldeni, hogy azért néha adjon életjelt magáról. És hogy mennyire fáradt el az El Camino után? Nos, semennyire! „Amikor hazajöttem, fél évig nem bírtam leállni, állandóan mennem kellett. Előfordult, hogy ötször körbesétáltam a közelben lévő futballpályát. Sokan mondják, hogy az El Camino után megújultak. Én nem éreztem ilyet, de annyit észrevettem magamon, hogy azóta jobban szeretem az embereket, mindenkivel törődöm. Olyan szeretet halmozódott fel bennem, amelyet muszáj kiadnom magamból. Bár sok helyen jártam, ez volt életem legszebb útja. Ha az egészségem bírná, bármikor újra nekivágnék!"






A kommenteléshez be kell jelentkezni.

Hozzászólások

Nincs hozzászólás