2017.10.20. ,
facebookrss


LEGFRISSEBB SZÁM

cimlap

Akinek egyszer beleragad a keze, az nem tud többé szabadulni tőle

Ifj. Fazekas István népi iparművész szinte az egyetlen a családból, aki továbbviszi a nádudvari fekete kerámia készítésének többszáz éves hagyományát.

Bauer Zsuzsa
2017.10.04  18:22   
mail
nyomtatás
betuméret növelés
betuméret csökkentés

Nádudvaron nőttem fel, és számomra teljesen természetes volt, hogy lépten-nyomon találkozom a fekete kerámiával, hogy ismerem a három Fazekas családot, és hogy magam is agyagoztam gyerekkoromban, akárcsak valamennyi nádudvari gyerek akkoriban. Ismerjék meg ifj. Fazekas István népi iparművészt, egykori osztálytársamat, akinek élete és hivatása lett a fazekas mesterség.
A Fő utcai családi ház udvarán kapott helyet a műhely, az agyag érleléséhez szükséges pince, az égetőkemence, az elkészült alkotásokat rejtő raktár, valamint a néprajzi gyűjtemények tárháza. Az utca túloldalán pedig a régi szabóműhelyből lett bemutatóház áll, ahol István alkotásai mellett a Fazekas család történetébe is bepillanthatunk.

Az én kezem munkája van benne

„Egészen 1714-ig visszamenőleg vannak írásos dokumentumok a családról, ezekből tudjuk, hogy már akkor fazekassággal foglalkoztak az őseink itt, Nádudvaron - meséli István. - Akkoriban elsősorban használati, a mindennapi élethez nélkülözhetetlen edényeket készítettek, például tálakat, köcsögöket, korsókat, de fekete kerámiából volt a gyertyaöntő, a libaitató és a cérnatartó is. Aztán az 1940-es évek után olyan tárgyakra is szükség mutatkozott, amelyek a városi polgári lakásokban is megállták a helyüket. Ekkoriban a dédnagyapámnak, Fazekas Lajosnak és feleségének volt köszönhető, hogy nem halt ki a szakma, nekik sikerült alkalmazkodniuk az új igényekhez, és ekkor már a funkcionalitás mellett az esztétikum is szerepet kapott az alkotásokban. A dédnagyapám fiai (Lajos és István), majd később az ő fiaik, vagyis az én édesapám (István) és testvérei (Lajos és Ferenc) vitték tovább a mesterséget, ám az ő gyerekeik közül csak én folytatom a családi tradíciót."

István gyerekként gyakran téblábolt az édesapja és nagyapja műhelyében, akik olykor-olykor a kezébe nyomtak egy-egy agyagdarabot, hogy ne unatkozzon már annyira az a fiú. Ő pedig szépen lassan magába szívta a mesterség minden csínját-bínját. „A gimnázium első éve utáni nyáron kezdtem el komolyabban korongozni, és akinek egyszer beleragad a keze az agyagba, az nem tud többé szabadulni tőle. Gyorsan jöttek a sikerek, két év múlva már az első önálló kiállításomra készültem. Érettségi után Mezőtúron tanultam tovább, ahol a mázas technikát is elsajátítottam. Ezután pedig végképp felpörgött az életem: egyik kiállítás nyílt a másik után, itthon és külföldön is, workshopok, bemutatók követték és követik ma is egymást. Látogatókat is fogadunk, akik betekinthetnek a kerámia készítésének folyamatába, megismerkedhetnek a nádudvari fekete cserép és a Fazekas család történetével. Szépen felépítettem ezt a kis birodalmat, szinte mindent egyedül csinálok, igaz, a szüleim néha segítenek, illetve van egy kolléganőm is, akire szintén számíthatok. De úgy gondolom, attól lesz egyedi az egész, ha minden egyes darab személyhez köthető, ha az én kezem munkája van benne."


Az egyik titok a sikálás

És valóban, minden egyes tál, korsó, edény, dísztárgy István keze munkáját dicséri, emiatt pedig minden darab egyedi, nincs két

egyforma. A munkafolyamat minden lépését István végzi, ő szerzi be az agyagot is, amelyet aztán vízbe áztat, majd szitán átmos, hogy az összes szennyeződés kijöjjön belőle. Ezután szárítja néhány napig az agyagot, amely akár két évig is érlelődik a pincében, hogy elérje az alkotáshoz megfelelő állagot. „A nádudvari fekete kerámiát csak a Nádudvar határában található agyagból lehet készíteni, és legalább két méter mélyre le kell menni érte a földbe. Az agyag különlegessége a magas vörös vas-oxid-tartalmában rejlik, az égetés során ugyanis ez a vegyület - a közel ezerfokos hőnek köszönhetően - fekete vas-oxiddá alakul. A kemencében emellett a keletkező füst és korom is ráég a cserepekre, és ezek összessége miatt kapja azt a fekete színt, amely egyedivé teszi a nádudvari kerámiát a világban. Amikor két évvel ezelőtt én is kiállítottam a milánói világkiállításon, a látogatók csodálták a kerámiáimat, mivel először azt hitték, hogy fából készültek, akárcsak a hasonlóan fekete afrikai tárgyak. Azt mondták, hogy eddig ilyet ők még nem is láttak."

Látogatásunkkor mi is megnézhettük, hogyan születik meg egy darab agyagból néhány perc alatt egy szép tál. István ugyanúgy készíti ma is a korongon a kerámiákat, mint egykoron ősei, ugyanúgy húzza, csúcsosítja fel forgás közben az agyagot, hogy kiszedjen belőle minden levegőt, és ugyanolyan egyszerű eszközöket (bőrdarabkát, fémlemezt) használ a tökéletes simaság eléréséhez, mint ükapái. Mindössze annyi a különbség, hogy ma már nem lábbal hajtja a korongozó készüléket, hanem motor végzi helyette ezt a feladatot. „Amikor kész a forma, jöhet a sikálás, vagy ahogy errefelé mondják, a síkálás, ami szintén a nádudvari kerámia különlegessége. Ehhez nem kell más, mint egy egyszerű kis kő vagy kavics, amellyel végigdörzsölöm a cserép felületét, és a mintákat is ezzel rajzolom rá. Az esztétikum mellett a másik nagyon fontos célja ennek a munkafolyamatnak a tömörítés. A sikálás miatt ugyanis az agyag szerkezete tömörebb, ezáltal pedig keményebb és tartósabb lesz. Amikor ezzel is készen vagyok, néhány napig hagyom száradni a kerámiát, majd mehet a kemencébe."


István ma is ott égeti a cserepeket, ahol az édesapja, nagyapja is égette azokat. Igaz, két-három évente át kell tapasztani a kemencét, harminc-negyven évente pedig újat kell építeni, mert a vályogtéglából készült kemencének sem tesz jót az irdatlan magas hőmérséklet. „A kemencét először 40-50 fokra előfűtjük, majd belemászok. Ehhez felveszek egy pulóvert, hogy az izzadságcseppek ne essenek rá az edényekre. Szépen sorban elkezdem lerakni a cserepeket, majd amikor már nem férek el a kemencében, kijövök, és kintről telerakom. A nagyobbikba belefér egyhavi munkám, ami kb. 150 darabot jelent, a kisebbikbe 30-40 edényt tudok beletenni. Ezután 12-15 óra alatt felfűtjük kb. 950-1000 fokra, a nyílásokat egy fémlemezzel és nedves homokkal légmentesen letapasztjuk, hogy a füst ne jöjjön ki, hanem ráégjen a cserepekre. Ezután egy ideig még a kemencében kell tartani az edényeket, majd amikor kicsit lehűltek, kivesszük őket, és megtisztítjuk a felesleges koromtól. Olyan tisztára kell törölgetni őket, hogy ne hagyjanak nyomot a fehér terítőn."


Ki viszi tovább a mesterséget?

A műhely és az égető után bekukkantunk a néprajzi gyűjtemények tárházába is, ahol több száz éves cserepek, használati tárgyak, mezgazdasági eszközök és régi családi fotók sorakoznak. Istvánnak mindenről eszébe jut egy érdekes vagy vicces történet, lelkesen mesél a felmenőiről, a régi paraszti életről, a fazekasok neves múltjáról. Majd átballagunk a Fő út másik oldalán lévő bemutatóházba, ahol elsősorban a saját munkáiból állított össze egy kis kiállítást. Itt azonban nemcsak fekete kerámiákkal találkozhatunk, hanem István egyéb alkotásait is megcsodálhatjuk, például a különféle mázas edényeket, étkészleteket, dísztárgyakat. „Haladni kell a korral, a trenddel. Ma már nagyon fontos, hogy ha használatra vesz valaki kerámiát, például egy mázas étkészletet, akkor azt mosogatógépbe és mikrohullámú sütőbe is be tudja tenni. A fekete kerámia erre nem alkalmas, abban például csak vizet lehet tartani. Vagy bort, ahogyan régen is tették. Természetesen figyelem, hogyan dolgoznak a kollégák, követem a külföldi mestereket is, a közös kiállításokon egymástól is sokat tanulunk. Szeretek kísérletezni is, nemrégen például egy fekete-fehér kollekciót készítettem, amihez a fekete agyag Peruból, a fehér pedig Spanyolországból érkezett. Egy csepp festék sem került rá, a kétféle agyag miatt lett fekete és fehér színű."


És bár nekem gyerekkoromban mindig is megszokott volt, hogy szinte nap mint nap elsétálok az utcán valamelyik Fazekas család háza előtt, a nádudvari fekete kerámia végett gyakran a világ másik végéről is érkeznek ide látogatók. Jöttek már többek között Németországból, Japánból, Ausztráliából és Amerikából is vendégek. Tavaly decemberben pedig egy francia férfi egy tizennyolc részes étkészletet rendelt a feleségének karácsonyi ajándékként Istvántól. „Vannak visszatérő vevőim, és vannak gyűjtők is, akiknél megtalálható egy-egy alkotásom. A kerámia és a fekete kerámia ugyanis ma már nemcsak használati tárgy, hanem egyre inkább művészeti alkotás, műtárgy is, akárcsak egy festmény vagy szobor."


István munkájának értékét és szépségét a vevőkön, az érdeklődőkön és a kiállításra látogatókon kívül a szakma is elismeri, hiszen közel huszonöt éves munkásságát több díjjal és elismeréssel jutalmazták már. István pedig mindegyikre nagyon büszke, de talán a legbecsesebb számára most a tavaly alapított FolkTrend Díj, amelyet ő kapott meg elsőként a hagyományőrző munkásságáért. És hogy ő utána ki viszi tovább a családi hagyományt? „A húgom négyéves kisfia gyakran jön hozzánk, és nagyon szeret mellettem sertepertélni a műhelyben. Úgy veszem észre, hogy ügyes a keze, van hozzá tehetsége. Majdnem olyan, mintha a gyerekkori önmagamat látnám benne..."






A kommenteléshez be kell jelentkezni.

Hozzászólások

Nincs hozzászólás