Ne bánts!

A tanácstalanságom miatt alig tudok aludni, problémámra jelenleg semmilyen megoldást nem látok. Férjem, akivel 9 éve házasok vagyunk, egyre többször rettentően feszült, és sajnos az 5 éves kislányomat egyre gyakrabban bántja ok nélkül. Nehéz időszakon megy most keresztül, megértem a feszültségét, szeretnék mellette lenni a nehézségeiben, de nem bí­rom elviselni, ahogy a kislányommal beszél, ahogy megalázza, kötözködik vele, és időnként durván nyúl hozzá, rángatja, lökdösi. Mikor kitörnek belőle az indulatok, sajnos nem tudom leállí­tani. Szeretnék a férjemnek segí­teni, de nem találom a módját. A kislányom már retteg tőle, és csak tőlem várhat segí­tséget. Kérem, segí­tsen, bármilyen ötletért hálás lennék. Júlia, egy elkeseredett anyuka…

Kedves Júlia!

Tanácstalansága teljesen érthető, sok hasonló problémával küzdő anyát ismerek, akik úgy érzik, mintha választaniuk kellene a férjük és a gyerekük között. Bármit tesznek, úgy érzik, mintha valamelyik, számukra fontos személyt cserbenhagynák. Ha megvédik a gyereküket az apa „kifakadásától”, olyan, mintha a férjüket elárulnák. De ha egy rettegő kisgyereket nem védenek meg, szörnyű lelkiismeret-furdalás kí­nozza őket, hiszen a gyereknek nincs más védőpajzsa egy ilyen helyzetben, csak az anyukája.

Mindannyiunknak vannak nehéz élethelyzetei, amelyek óhatatlanul is érintik a gyerekeinket. Türelmetlenebbek a szülők ilyenkor, könnyebben hibáznak. De egy nagyon fontos dolgot kell átgondolni egy ilyen helyzetben. A hibázás és a bántalmazás között óriási különbség van. Mégpedig leginkább abban, hogy a hibázások alkalomszerűek, időnként hibázunk, türelmetlenek vagyunk, de megbánjuk, belátjuk, bocsánatot kérünk a gyerekeinktől. Ha azonban a hibázások nem alkalomszerűek, és nem időnként fordulnak elő, hanem egy folyamattá válnak, akkor azzal igenis foglalkozni kell, mert bántalmazássá fajul. Sajnálatos módon a felnőttek közt vannak olyanok, akik hozzászoknak ahhoz, hogy a felgyülemlett feszültségeiket, indulataikat valamelyik családtagon vezessék le. Ez rendszerint nem egy nagy sérülést okozó veréssel kezdődik, inkább csak szóbeli bántalmazással, alázgatásokkal, folyamatos kritizálással, ami szépen lassan mindennapivá válik. Ha már a szülő is hozzászokott ahhoz, hogy saját feszültségi szintjén ilyen módon csökkentsen, akkor egyre több minden belefér, valószí­nűbb, hogy fizikailag is bántani fogja a gyereket, de ez nem minden esetben van í­gy. Nem a bántalmazás módja a fontos, hanem az, hogy ha egy szülő megengedi magának, hogy gyermekét rendszeresen használja saját feszültségének enyhí­tésére, akkor közbe kell avatkozni, mert egy ilyen folyamat nem áll le magától, és nagyon szomorú következményei lesznek. Egyetlen szülő sem engedheti meg magának azt, hogy a védtelen, kiszolgáltatott gyerekét alázza, kritizálja, bántsa akár fizikailag, akár érzelmileg, mert a gyerek lelkében hatalmas, nagyon nehezen helyrehozható károkat okoz ezzel. A szülő bántó szavai beleégnek a gyerekek lelkébe, ezek a sebek fájnak gyerekkorban, fájnak felnőttkorban, és makacsul ragaszkodnak a bántalmazott emberhez.

A folyamatot tehát le kell állí­tani, a kislány nem lehet célpontja többé. De nem feltétlen kell választania férje és kislánya közt. Próbáljon meg nyugodt pillanatban beszélni a férjével, nyugodtan, de határozottan mondja el neki, hogy ezt a bántó hangnemet, ezt a viselkedést nem tudja tovább tűrni. Megérti a feszültségét, de annak levezetésére más módszert kell találnia. Sportoljon, bokszoljon, találjon más csatornát, ahol kiadhatja az indulatait, de nem bánt senkit. Kérje (ha kell, követelje) férjétől, hogy járjon el szakemberhez, ahol kibeszélheti a problémáit, és segí­tséget kap az indulatainak kezelésében. A Bántalmazottak igazsága cí­mű könyvben a szerző, Takács Hajnal í­gy fogalmaz: „…a bántalmazó kapcsolatban idővel meghal a lélek, és a helyét szenvedés veszi át.” Fájó, de igaz mondat. Ne hagyja, hogy idáig fajuljanak a családi feszültségek!

Megosztom