Amalfi-part: egy csipetnyi földi paradicsom

Kétségtelen, hogy nyáron van itt is a főszezon, ám akár ősszel is el lehet tölteni néhány kellemes napot az olaszországi Amalfi-parton. Ráadásul ilyenkor kevés a turista, nincs dugó a keskeny, kanyargós hegyi utakon, könnyen találunk helyet a türkizszí­nű tenger partján, nem kell sorban állni a történelmi nevezetességeknél. De legyen akármilyen évszak, az UNESCO világörökség részét képező tengerpart és városkák lélegzetelállí­tóak!

Szerencsére mi még a hatalmas turistadömping előtt utaztunk a Nápolytól délre, a Salernói-öböl északi részén húzódó partszakaszra. Nápolyig repülővel mentünk, a repülőtéren várt bennünket a még itthon kibérelt autó. Szeretjük a függetlenséget, kötetlenséget, és autóval a szálláshelyről mindennap oda mehetünk, ahova akarunk, és azt csinálunk, amihez kedvünk támad. Nem vagyunk hí­vei az „egész nap a parton tunyulunk”-nyaralásnak, mindig szí­vesen barangoljuk be a környéket. Persze ez nem azt jelenti, hogy megállás nélkül rójuk a kilométereket, és naponta megnézünk legalább egy tucat műemléket. Hanem hogy egyik nap pihenünk, és tényleg csak a hasunkat süttetjük, ám a másik nap felkerekedünk.

Rohanás helyett dolce vita

Ha strandolós napot tervezünk, akkor is szeretünk minél több helyen megmártózni a tengerben. Kétségtelen azonban, hogy mindig lesz egy favorit, ahova többször visszatérünk. így volt ez Maorival is, amelynek a hosszan elnyúló partján legalább háromszor jártunk (a vele egybeépült Minori is nagyon bájos, de sokkal rövidebb a partszakasza). Körülöttünk hatalmas hegyek, tengerbe nyúló sziklák, a távolban vitorlások és csónakok, a homokos parton szí­nes napernyők kavalkádja. Igazi dolce vita! Éttermek és bárok sora a strand mentén, mindenhol isteni olasz finomságok: spagetti, pizza, lasagne, prosciutto (sonka), bazsalikom, paradicsom, tiramisu, profiterol, a közeli

Szicí­liáról behozott ricottás cannolli (túróval töltött édesség). No meg az elmaradhatatlan Limoncello, a vidék jellegzetes citromlikőrszerű itala. Elsősorban étkezés után fogyasztják, és a legtöbb helyen saját készí­tésűt ihatunk.
A kedvenc kis bárunk Francesco kis büféje lett a parton, ahol Francesco, a felesége és a fia dolgozott. A legtöbb ételt saját maguk készí­tették, akárcsak a citromlikőrt. Nagyon kedvesek voltak, sosem idegeskedtek, akármennyien is ültek az asztaloknál, türelemmel vették fel a rendeléseket és gyártották a fogásokat. Ez a nyugalom, jókedv, „ráérünk”-mentalitás egyébként az egész vidékre jellemző, az emberek mosolyognak, kedvesek, nem rohannak. Még az utakon sincs ideges tolakodás és tülkölés; bár nagy a forgalom, valahogy mindig mindenki megtalálja, hogyan keveredjen ki a kisebb-nagyobb dugókból. Egy balesetet sem láttunk, pedig a robogósok igencsak vakmerően laví­roztak az autók között – bár lehet, hogy ezt csak mi gondoltuk í­gy, és az olaszoknak ez teljesen normális.
Parkolni szintén nem egyszerű, hiszen valamennyi part menti kis településnek szinte csak egy nagyobb útja van, amelynek egyik oldalán a tenger (lent a mélyben), a másikon pedig a meredek sziklafal. Ha szerencsénk van, találunk az út mellett helyet (3-5 euróért óránként), vagy a városkán kí­vül tudjuk letenni a kocsit (ez viszont ingyen van). így jártunk mi is egy vasárnap, mivel ekkor a helyiek is kijöttek a partra: a strandtól 4,5 kilométerre tudtunk parkolni!

Sziklák tövében megbújó földi paradicsom

A másik hely, ahol strandoltunk, Positano egyik kis eldugott partja volt. A városka igazi kis meseváros, meredek, szűk utcákkal, szí­nes házakkal, hangulatos vendéglőkkel, mesés kis főtérrel. Parkolni itt sem könnyű, ám a helyiek ügyesen megoldják a problémát: az út melletti házak udvaraiban, üres telkeken alakí­tottak ki parkolókat, persze nem ingyen. Nekünk sikerült viszonylag olcsón megúsznunk, 20 eurót fizettünk egy teljes napért. És a parkolót üzemeltető úr még azt is megsúgta nekünk, hogy ne a fő strandra (Marina Grande) menjünk, mert az hemzseg a turistáktól, hanem a jóval kisebb Fornillo Beachre.

Bár az odavezető út nem volt egyszerű, több száz lépcsőn jutottunk csak le a szikla tövében megbúvó partra, de cserébe olyan látvány tárult a szemünk elé, amilyet eddig szinte csak utazási magazinokban láttunk. Természetesen itt is felkészültek a turisták fogadására, hiszen volt itt minden: étterem tucatnyi finomsággal, zuhanyzó, mosdó, ví­zibicikli- és csónakkölcsönzési lehetőség, napágyak, napernyők, ingyenes Wi-Fi. A napernyőért és két napágyért 20-25 eurót kell egyébként fizetni az Amalfi-part strandjain, de cserébe zuhanyozhatunk édes ví­zzel, és használhatjuk a vécét. Különben marad a szabad strand, amely teljesen nomád…
Ha pedig nem a tengerben fürödtünk, akkor maradt a szálloda medencéje. Igaz, mi a hoteltől kb. 50 méterre található apartmanban szálltunk meg, de mivel ez is a hotelhez tartozott, í­gy szabadon használhattuk a medencét. Innen is csodás kilátás nyí­lt a környékre, hatalmas hegyek ölelték körül az épületet, jólesett pihenni, olvasgatni a nyugágyban. A szállásunk egyébként nem a tengerparton, hanem attól a kb. 30 kilométerre lévő Cava dei Tirreni településen volt. Nem szeretünk ugyanis a nyüzsiben lakni, szí­vesebben választunk messzebbi lakhelyet – autóval onnan is bárhova el lehet jutni. Egyetlen hátulütőjének talán csak azt éreztük, hogy itt, „vidéken” sokkal szigorúbban betartják a sziesztát, mint a part menti frekventált területeken. Alig találtunk olyan pizzériát, amely nyitva lett volna ebédidőben!

Citromok mindenhol

Bár a tengernél töltött napokon is láttunk ezt-azt a nevezetességekből, hiszen már maga a táj, a házak, a települések hangulata is különleges élmény, mégis beiktattunk két olyan napot, amikor a történelem nyomába eredtünk.

Első utunk Ravello kis településére vezetett, természetesen ide is meredek, kanyargós utakon jutottunk fel. Egy 350 méteres hegycsúcson található ez az apró ékszerdoboz, amely a 11-12. században élte fénykorát. Főterén magasodik a fehér falú, barokk és román homlokzatú dóm, előtte a téren kávézók, kisebb éttermek sorakoznak. Innen indul egy-két szűk kis utca, amelyben kézműves műhelyek, üzletek találhatók, köztük tucatnyi kerámiaüzlet, amelyekben számos portékát a vidék jellegzetes növénye, a citrom dí­szí­t. Apropó, citrom! Innen nem szabad úgy hazamenni, hogy legalább néhány darabot ne vinnénk magunkkal belőle. í“riásiak, illatosak, virí­tóan sárgák, ajándéknak is tökéletesek.
Ravello hí­rnevét többek között a Rufolo családnak köszönheti, rezidenciájuk szinte uralja a várost. A villa több épületből áll, a 11-14. században élt itt a család, majd más dinasztiák kezébe került. ím a felvirágoztatása, kiépí­tése, pompás kertjének kialakí­tása a Rufolók nevéhez fűződik. Mi csak a kertben sétáltunk, de egy percig sem bántuk, hogy nem mehettünk be az épületekbe. Pálmafák, leanderek, árnyas kis beugrók, romantikus lugasok, kőpadok és kőszobrok, no meg persze káprázatos kilátás a tengerre és a hegyekre. Sőt, egy szabadtéri szí­npad is található itt (épp átalakí­tották, amikor ott jártunk), az előadások hátterét a tenger és az égbolt adja. Itt tartják minden nyáron a Wagner-fesztivált.

Megkövesedett történelem

Ha az Amalfi-parton járunk, nem hagyhatjuk ki a közelben található Pompejit. Az ókori település romjai a modern Pompeji mellett fekszenek, a városon áthaladva táblák mutatják az utat. A parkolóban narancsfák adják az árnyékot, szedtünk is néhány darabot, a leve isteni volt, ám túl vastag hártya borí­totta a gerezdeket, nehezen birkóztunk meg vele. Mivel nem szeretünk a tűző napon bolyongani a romok között, ezért délután 5-re érkeztünk. ím í­gy is bőven elég volt 2-3 óra, ennyi idő alatt sok mindent meg tudtunk nézni. Tizennyolc év alatt európai uniós állampolgároknak ingyenes a belépés, a felnőttjegy sem túl drága, mindössze 13 euró.
Engem teljesen lenyűgözött a város! Nem is gondoltam, hogy ilyen hatalmas területről van szó, ahol 25 ezer ember élt egykoron. Anfiteátrumok, templomok, piactér, paloták belső udvarokkal, fürdők, közösségi terek (még nyilvánosház is volt), és persze az egyszerűbb emberek házai, lakásai. Némelyik épület falán még ma is látható a festés, a festmények, a rajzok. Több száz (vagy ezer) cserépedény, néhány szekér, márványasztal és márvány szökőkút, no meg egy kutya megkövesedett teteme – ezeket is mind meg lehet nézni. Mi persze kí­váncsiak voltunk az emberi testekre is, amelyek sokaknak eszébe jutnak a pompeji katasztrófa hallatán.

Ezek azonban nem az eredeti testek, hiszen azok teljesen elporladtak a rájuk rakódott forró hamutól és kőzúzaléktól. Ez a külső réteg az, amely megkeményedett és megmaradt, ezekre bukkant rá 1863-ban Giuseppe Fiorelli. Az olasz régész aztán gipszet fecskendezett az üreges formákba, majd amikor a gipsz megszilárdult, lebontotta róluk a külső réteget. így született meg az a néhány emberi alakzat, amelyet mi is sokáig kerestünk, mí­g végül ráleltünk messze, eldugva, egy hátsó negyedben. Egy üvegfal mögött fekszik a hét-nyolc testszobor, és bár nem valódi emberi maradványok, mégis megpillantva őket kicsit sikerült beleélnem magam abba a borzadalomba, ami itt történt i. sz. 79-ben.

A Pompejiben feltárt régészeti leletek közül egyébként sokat átszállí­tottak a Nápolyi Régészeti Múzeumba. Sajnos ide nem jutottunk el, mivel csak egy estét töltöttünk a város tengerparti sétányán. De ez is maradandó élményt jelentett, hiszen nem mindennap iszogat az ember koktélt úgy egy kellemes kis bárban, hogy közben a tengert nézi, és a lemenő nap fényében a Vezúv körvonalait figyeli, ahogy elmosódnak.

Megosztom