2017.11.22. ,
facebookrss


LEGFRISSEBB SZÁM

cimlap

Szóvirágok a kerti szőlőskádból

Interjú Lackfi János költővel

Békési Erika
2016.09.01  12:24   
mail
nyomtatás
betuméret növelés
betuméret csökkentés

Milyen jó érzés, hogy ismerhetjük a köztünk élő kortárs költőket! Lackfi Jánostól például sokan tudnak idézni egy gondolatot, emlékezetes vers- vagy kötetcímet. Mert a versolvasás ma újra divat, és ezt részben neki köszönhetjük.
Év elején Szabó T. Annával újraélesztették a költői levelezést. A levélváltásokból született Verslavina tömegeket ért el egyszerre, talán ez az első igazán széles színpada a versnek...
Egyetlen poszt, „A nőci, ha negyven..." című versem háromszázharmincezer embert ért el. Ez bizonyosan líratörténeti rekord, a Verslavina egészét pedig hat-hétszázezren olvasták. Rengetegen reagáltak kommentben, sokan írták, hogy eddig nem olvastak verseket, pláne nem kortársat, de hát ez olyan jópofa, rímes, ritmusos, bolondos, róluk szóló, hogy nem lehet leállni vele. Ezt mi, a szerzők is így éreztük. Ráadásul rekordidő alatt könyv is lett a legjobb írásokból Nyáry Krisztián előszavával.

A költői létforma gyakran jelent asztalfióknak írást, vagy egy-egy vékony kötetet csekély olvasótáborral. Mi kellett ahhoz, hogy ön immár sokkötetes, országosan ismert költő lett?
Szerencse mindenképp, némi munka sem árt, no meg sok-sok segítőkész ember, akik önzetlenül mellém álltak. Egy hihetetlenül éleslátó egyetemi témavezető, Kenyeres Zoltán, az elképesztően vagány belgairodalom-tanárom, Ferenczi László, a költészeti pontosság mestere, Lator László, a felülmúlhatatlan zenész-barát Gryllus Dániel, a verseimet pazar muzsikába bújtató Heidl György és Lovasi András, továbbá a Milyenek a magyarok?-könyvek ötletét adó Csák János, az MKB Professzori Klubjának fantasztikus szervezője, Kozma Kata. És a felszínt karcolom csak: hány, de hány civil őrangyal marad említetlen!


Hogyan él egy mai költő?

A napjaim kétfélék. Vagy robogok az országon át, hogy könyvtárakban, iskolákban, művelődési házakban, borospincékben, színházakban, mozitermekben szerepeljek, dedikáljak. Ilyenkor fejben fogalmazgatok jövendő szövegeket. A másik lehetőség, hogy ülök a gépem előtt, és melózok, mint a bányában a fiúk.

A költő Lackfi János mellett van másik énje is?
A magyar írók legjava tanít, újságot ír, szerkeszt, fordít, haknizik, dalszöveget szerez, mesét-prózát-drámát-tárcát-kisszínest alkot, utazik, műsort vezet, interjúz, kritikuskodik, szóval nem henyél. Kamaszként tenoristának készültem, fiatal felnőttként pedig cselgáncsedzéseket tartottam gyerekeknek, élvezettel. Semmi sem múlik el nyomtalanul, több operai szövegíró munkám is lett, és egyik hajdani cselgáncsos tanítványommal, Fabricius Anna fotóművésszel is közös dolgokba fogtunk.

Miért születik meg egy vers?
Mikor valamin munkálkodom, egy emlékfoszlány, szóvirág vagy gondolat előbukkan az agyi homályból, és lassan kiderül, gyerekeknek vagy felnőtteknek fog-e szólni a mű. Ez nálam két külön szint, külön emelet. Aztán kezdem sejteni, hogy elvontabb vagy konkrétabb, klasszikus vagy modern formát használjak. Persze vannak felkérések is, mondjuk a ráckevei imázsfilm szövege, egy asszonyos bordal, a koraszülöttekről szóló sanzon, születésnapi köszöntő, színműbe illő betétdal, miegymás. Ilyenkor az izgat, hogyan tudom sajáttá formálni a „hozott anyagot".

Milyen az ideális versolvasó ember?
Ideális ízlelő az, aki éppen olvas, és feloldódik az izzó pillanatban. Elfeledte, hogy fiú vagy lány, magyar vagy indonéz, csak zajlik benne valami, mint a szerelem. De persze a mohón lapozó könyvfaló is ideális. Meg a csettintgető, kifinomult filosz is. Meg az is, aki csak elröhögi vagy elsírja magát egy vicces vagy nem vicces szövegen, mert elhagyták, mert szerelmes, mert meghalt valakije. Aki a megállóban kitett vagy a fákra aggatott költészet napi versébe unalmában beleharap, vállat von, de még a buszon - vagy napokkal később - is nyammog rajta majd. Mindenki ideális, aki egy pillanatra megnyitja magát egy irodalmi szövegnek. A cél az, hogy felzengjen bennünk valami visszhang.

Sok évszázad színes költői csokra után lehet még újat mondani?
Egyfelől nem, hiszen az ember nem változik, ugyanaz a fájó gép és örülő lény, mint ezer évvel ezelőtt. Másfelől viszont „ezt az ugyanazt" mindig lehet újszerűen mondani, hiszen az ábrázolás technikái meg világunk díszletei villámgyorsan alakulnak át. Így aztán változik a nézésünk, és ha más a szemüveg, azon át a klasszikusok is másképp látszanak. Minden korban új fényben. Ezek külön világok, és mindegyikben jó lakni párhuzamosan.


Nagycsaládos apukaként jócskán színesedhet a kép...

A nagycsalád többé-kevésbé kézben tartott káoszt jelent. Minden híresztelés ellenére a család nem is azért van, hogy rend legyen benne! Aki ilyen igényekkel lép fel, az az adóhivatallal keveri össze... A totális káosz beköszöntét persze nem akarjuk megvárni, állandóan tompítjuk az ütközéseket, folyamatosan mosogatunk, mosunk, tisztába teszünk, lelki értelemben is. Pörög a produkció, mint az artistamutatvány a kupolában, lényeg, hogy mindig legyen egy kéz, amely elkapja, és feljebb lendíti a zuhanót. És ez nem mindig az erősebb kéz. Én sokat dolgozom otthon, és nagy alkati szerencsém, hogy a gyerekek sose zavartak. Volt, hogy hatan éltünk negyvennyolc négyzetméteren, és a kicsik állandóan keresztülszaladoztak a munkaterepemen, de nem zökkentem ki. Épp ellenkezőleg: sokszor inkább beszűrődtek a játékaik, a gyerekszájak, és nyomot is hagytak jó néhány könyvön.

Ők is szeretik a verseket?
Nálunk nincs erőszakos költészetre nevelés, vagy ilyesmi. „Közlegény, ki írta, hogy a semmi ágán ül szívem? Jelentem, uram, József Attila! Lelépni!" Nálunk az irodalom egy asztalon hagyott könyv, egy nyitva felejtett ajtó, vagy egy meghívás: Jön valaki estre? Van kedv, idő? És olykor bekéredzkednek a Kreatív Írás kurzusomra, a kapolcsi Kaláka Versudvarnak pedig aktív stábtagjai, van is véleményük mindarról, ami ott elhangzik. Mindegyikük mást szeret, persze, úgy vannak vele, mint az ételekkel. És van, aki könyvfaló, van, aki nem. Margit skandináv irodalommal akar foglalkozni az egyetemen, Johanna nagylányom épp arra készül, hogy a verseimet zenésítse meg az együttesével.

És milyen a nyár a Lackfi családban?
Főként itthon nyaralunk. Paradicsomot termesztünk, én fürdöm a kertbe kitett szőlőskádban, népi nevén a Zsámbéki Magyar Tengerben, a gyerkőcök meg ezerfelé, táborokban. Idén lesz még pár közös nap: Gömörszőlősre megyünk bútorfestő táborba, mert ez a feleségem hivatása. A lányok lovagolnak majd, én főként babázni fogok.

Most igazán teljesnek tűnik a világa. Van ennél följebb?
Ó, ez az egész nem az emelkedőkről szól, hanem az útról, mely egyre tovább halad! Nemrég jelent meg az összegyűjtött verseimmel a Szóvihar, és a Magyarok-sorozat zárókötete, az Egy a ráadás. Gyerekeknek is van egy legújabb a nyári szünetre gondolva: Robban az iskola. Dolgozom egy regényen is, mely reményeim szerint jövőre landol a polcokon és a fejekben.

Fotók: Raffay Zsófia és Facebook/Lackfi János


Kapcsolódó cikkek:




A kommenteléshez be kell jelentkezni.

Hozzászólások

Nincs hozzászólás