BÚCSÚZUNK!

Mint egy párduc, ez jut az eszembe, ahogy közeledni látom. Merő energia, ruganyos léptekkel tart felém. Biztosan elí­rták a Magvetőnél a napi posztban a Facebookon, hogy Esterházy Péter 65! Hetek óta rosszul tudják és szédí­tik az olvasókat is – nem lehet, hogy annyi az annyi! Közben befut a kiadó igazgatója a legújabbal – a születésnapi kötettel, Az évek iszkolásával. Miénk az első dedikáció – mint egy aktí­v sportoló szí­vritmusgörbéje, olyan az aláí­rása…


Van valamilyen születésnapi fogadalma?
Többet fogok mozogni.
Mit?
Semmit. Igazából semmit. Elsétálok a Duna-partra és vissza. Bóklászni fogok.

Kutyával?
Nincs kutya. Amikor volt, akkor sem vittem sétálni. Lehet látni néha ezeket az öregedő, ősz halántékú férfiakat, ahogy elegánsan, ballonkabátban sétáltatják „négylábú kedvencüket”. Szánalmas. Látszik, ez az egyetlen igaz emberi kapcsolatuk, ami a világhoz köti őket. Akkor már inkább egyedül.

Úgy tudom, egész nap dolgozik, mintha hivatalban tenné. Mikor fog elindulni a sétára?
Jó kérdés. Kettő-három körül fejezem be az első etapot a munkából. Akkor kellene elmenni, ám olyankor többnyire lefekszem egy félórát aludni.

Az ebédet is kihagyja…
Na nem, munka közben belemaszatolok. Mondjuk az igaz, hogy az ebéd pont rosszkor van… Aztán délután jönnek a házi feladatok. Jó lenne, ha nem kellene egy-egy szöveghez még egyszer odaülni. Thomas Mann például délre mindig befejezte az aznapit, délután már csak levelet í­rt, társadalmi életet élt.

És ön? Éjszaka is körmöl?

Akkor nincs dolgozás. Kivéve, ha le kell adni egy könyvet. Akkor minden korlát szakad. A fegyelmezettséghez hozzátartozik, hogy az ember ne dolgozza túl magát, mert akkor nem bí­rja sokáig. Ez egészen addig működik, amí­g nem jön el a végső fázis. Akkor ezek a szempontok elesnek, és jön az önmagam kizsigerelése. Ez a Harmonia Caelestisnél veszélyesnek tűnt, mert nagy falat volt. A végmunkálatokat nem öt hétben mértem, hanem három hónapban. Az elég barátságtalan állapot. Ilyenkor nem nagy élmény velem egy fedél alatt élni.

Morózussá válik?
Az a kisebbik baj. Csak nem figyelek másra a munkán kí­vül. Amikor elfáradok, ledőlök és alszom. És ez megy mindennap. Felébredek, bemegyek dolgozni, ha elfáradtam, pihenek. Aztán újra munka.

Úgy él, mint egy albérlő a saját otthonában?
Inkább szerzetest mondanék, annak nagyobb a húzása. De bárhogy is, ilyenkor mindig kerekedett egy gyerek, aki szigorúan azt mondta: „Egy rendes apa az nem ilyen.”

Az emlékeket szépí­ti, hogy a rendes apa nagy í­ró?
Ugyan. Az számí­t, hogy máig nem teljesí­tettem a fiamnak azt a hatévesen kért kí­vánságát, hogy elmenjünk a csillagvizsgálóba. Most 28 éves. Életcélom, hogy 30 éves kora előtt eljussunk oda együtt. Én sem voltam még.

Ő még szeretne menni?
Nem érdekel, ha beledöglik is, eljön velem. De nagyvonalú fiú, meg fogja az apjának engedni, hogy végre teljesí­tse a régi kérést. Minden gyerekem nagyvonalú velem. Elnézik, bár megjegyzik a hibáimat.

Ez érzékenyen érinti?

Hát… elvileg minden érzékenyen illet. De jól megvagyunk. Apaként jó közepes voltam. Van nálam jobb, de rosszabb is. Nagyapaként azonban még nagy jövő áll előttem. Az unokákat meg kell hódí­tani.

Kutya nélkül?

Anélkül. Mindig elmondom, hogy a gyerekeimnél milyen sikeres oroszlán voltam. Igyekszem ebből a hagyományból dolgozni. Bár most átálltam a gepárdra. De nem untatnám a részletekkel. A kisgyerekek többnyire nagyon jók az absztrakcióban, az enyémek nagyon jók voltak, és az unokákban is lehet reménykedni. Félelmetesen tudnak már rám morranni. Én vagyok a gyönge pont, mert mindez a játék időigényes, de pont ezzel sajnos garasoskodó vagyok.

Hogy fogadta, hogy 65 éves lett? Rémületet jelent vagy semmit?

Egyszer már megrémültem. Amikor láttam, hogy ez egy véges projekt. Hogy úgy mondjam. Talán negyven lehettem, akkor eszméltem először. De aztán ezt elfelejtettem. Folyamatos félelem nincs bennem. A munka felől szorí­t minden. Régen elölről mértem az időt, mennyi telt el, most már azt nézem, mennyi van vissza. De ebben is nevetségesen azt, hogy mennyi munkaidőm van. Mibe kezdhetek bele – és persze vannak nagyravágyó terveim.

A fő műve azért már megvan?

Nincs az az érzésem, hogy nem dolgoztam volna rendesen, és ne csináltam volna meg azt, amit meg kellett. De van olyan, amit még meg akarnék, amit eddig még nem tudtam. Fő műben nem gondolkoztam. A Harmonia Caelestis jól működik, és a Termelési-regénynek, a Bevezetésnek is más a státusza, mint a többieknek. Látom, melyiknek mit köszönhetek. A legtöbb nyelvet például A szí­v segédigéinek – fordí­tásban.

Melyiket szerették a legjobban a női olvasók?

Erre vonatkozóan nincs statisztikám. íltalában az igaz, hogy ők többet olvasnak, í­ró-olvasó találkozón mindig több a nő, mint a férfi. Pláne vidéken, kisvárosban. Külföldön az Egy nő okozott konfliktust, nőkonfliktust. Voltak, akik emancipáltszempontból ostorozták. Csak félig-meddig értettem, hogy miért. Itthon ezt nem lehetett érzékelni.

Mi lesz a következő munka?

Folytatom az Egyszerű történeteket. Egy szerelmes egyszerű? De nem lesz benne lábjegyzet. Egy szál sem.

Ez a védjegye. Biztos nem lesz?

Biztosra persze nem í­gérhetem. De az egyszerű történetre törekszem. Ha nehéz is megmondani, hogy mi az az egyszerű… Az egyébként mindig izgalmas, mit enged meg a történet. Mikor árulás, ha másképp lesz, mint ahogy terveztem, és mikor fafejűség, ha nem engedek. Ezek nehéz döntések, mert ezek mind jó ötletek. A rossz ötletet könnyű eldobni. Az a jó, ha nem kell ragaszkodni nagyon a jó ötletekhez, ha szí­vfájdalom nélkül kidobható valami, ha beáll ez a lazaság vagy nagyvonalúság. Erről hosszan tudok fecsegni, hogy például kihúzok egy szót, nem kell, fölé í­rom a javí­tást, azt is kihúzom, és valamikor megint leí­rom a legelső szót. Nem mondom, hogy nem lep meg. De akkor már mégis más státuszban van az ott, másképp, mint a legelején, mert már megjárta a hadak útját. Meddig kitartani, mikor föladni… A munkám folyamatosan a hűségről (akár a vérpadig) meg az elengedésről szól. És közben ezerféleképpen hibázhatok.

Fotó: Kőhalmi Péter

Megosztom