Merjünk beszélni róla!

Bár sokszor mondjuk, hogy átérezzük, mit élhet át az, akinek egy szerette súlyos betegségben szenved, mégsem tudhatjuk pontosan, milyen érzés ez valójában. Igazán még az sem tudja felfogni, aki érintett benne. Sem az édesanya, aki gyermekének légzését figyeli minden percben, sem a mellrákkal küzdő nő. De idővel rájönnek, hogy minden hozzáállás kérdése, és hogy a gyógyulásban nagy szerepe van az őszinte segí­tségnek és a szeretetnek.

Szinte egyik napról a másikra történt minden. Az akkor még óvodás Bercinek (9) fájt a feje, és hőemelkedése volt, ezért az édesanyja úgy döntött, hogy másnap elviszi orvoshoz. Előtte délelőtt egy kicsit vérzett a kisfiú orra, de nem tulajdoní­tottak neki nagy jelentőséget. Az orvos aztán megvizsgálta, egy kicsit nagyobbnak találta a máját és a lépét, ezért elküldte vérvételre, ahol kiderült, hogy Berci súlyos betegségben szenved.

„Az egész azért volt ijesztő, mert a fiam még sosem volt beteg. Később tudtam meg, hogy a hőemelkedés, az orrvérzés mind Berci súlyos betegségének a tünete volt – mondta Rózsa Magdolna, a kisfiú édesanyja. – A kórházban megállapí­tották, hogy nagyon magas a fehérvérsejtszáma, negyvenezer helyett ötszázezer. Az orvos szerint csoda, hogy nem kapott stroke-ot, vagy nem állt le valamelyik szerve. Másnapra Berci besárgult, és felfújódott, mint egy nagy lufi. Borzasztó érzés volt í­gy látni a fiamat, de legalább nem az oviban vagy az utcán esett össze. Hála az égnek, a háziorvosunk azonnal felismerte a tüneteket, és a megfelelő helyre küldött minket. De én még annyira nem voltam képben ezzel az egésszel, hogy mikor az orvos közölte a diagnózist, hogy a kisfiam leukémiás, fel sem fogtam igazán. Aztán kifejtették, hogy a csontvelő rákos megbetegedéséről van szó. Ekkor azt hittem, menten elájulok! Abban a pillanatban rengeteg szörnyű gondolat kavargott a fejemben. Plakátok kopasz, szomorú gyerekekről, a hí­rekről és emlékekről, amelyek szerint a rákban csak meghalni lehet. De ma már az egészről zokogás és remegés nélkül tudok beszélni, mert az ember igenis megerősödik idővel, ha a gyereke betegségével kell szembenéznie.”

Hogyan mondjuk el a gyereknek?

Bármennyire is erősnek érzi magát a szülő, és gondolja úgy, hogy minden problémával képes megbirkózni, tudatosí­tania kell
magában, hogy nincs egyedül, és a körülötte élők is szeretnék tudni, mi a baj, miként tudnak segí­teni, és főként hogyan tudnak még több szeretetet nyújtani.
– íœgyelnünk kell arra, hogy a gyerekek nagyon különböznek a felnőttektől abban, hogy az információk miként csapódnak le bennük – magyarázza Lacsán Katalin klinikai szakpszichológus. – A diagnózis, illetve a várható kezelések megbeszélésekor érdemes szem előtt tartanunk, hogy a gyermekek milyen életkori sajátosságokkal rendelkeznek, és milyen kapcsolatban vannak a megbetegedett hozzátartozóval. Más ugyanis egy közeli, anya-gyermek kapcsolat, mint egy távol élő, ritkán látott nagyszülővel fenntartott.
A szülő számára is érzelmileg megterhelő lehet egy ilyen beszélgetés, de meg kell próbálni a gyermekre figyelve, őt információkkal nem elárasztva elmagyarázni a betegség miatt várható változásokat. A szülő, amennyiben igényli, kérhet kí­vülálló szakembertől (például pszichológustól) segí­tséget.

– Ha egy kisgyerek már nem tud tovább koncentrálni a szülőre, esetleg elfordul tőle, akkor be kell fejezni a beszélgetést, mert nem bí­r több információt befogadni az adott helyzetben – mondja Lacsán Katalin. – A hallottak természetesen tovább dolgoznak benne, a későbbiekben kérdések formájában újra előkerülhetnek, ilyenkor vissza lehet térni rá. Kamaszoknál aztán az érzelmek széles skálájával találkozhatunk, a kétségbeesett szorongástól kezdve a dühös felháborodáson át egészen a látszólagos érdektelenségig. Mindez teljesen normális reakció is lehet a krí­zishelyzetben, viszont sokat segí­t, ha a szülő időt és alkalmat teremt arra, hogy gyermeke beszélgethessen vele, és kifejezhesse a benne dúló érzelmi hullámzást. A probléma gyerekkel való megosztása akkor lesz megnyugtató, ha párbeszédet tudunk vele teremteni. Vonjuk be őt is, bátran kérdezzük meg tőle, hogy mit tud erről a betegségről, milyen érzései vannak vele kapcsolatban, mire kí­váncsi. Az orvosi szakszavak kerülése, az érthetőség és az életkornak megfelelő információ átadása a cél.

A szakpszichológus szerint előfordulhat olyan eset is, mikor a felnőtt beteg úgy dönt, hogy nem kí­vánja elmondani, megterhelni a családot a betegségével, vagy nem kész rá a diagnózis felállí­tása után, hogy megossza félelmeit, aggodalmát. Ezen döntést tiszteletben kell tartani, ám hosszú távon ennek is lehet negatí­v következménye. Egy erős érzelmi megterhelést jelentő betegség súlyát ugyanis nehéz és kimerí­tő feladat egyedül vinni. A titok elválasztja a beteget a segí­tő közegtől, amitől aztán könnyen elmagányosodhat. Az izoláció nem segí­ti a betegséggel és a kezeléssel való pszichés megküzdést, illetve melegágya lehet további zavarok kialakulásának (pl. depresszió, szorongásos zavarok). Magdolna semmit sem titkolt el a fia elől. Legnehezebb pillanataiban pedig azoktól az orvosoktól és nővérektől kapta a legnagyobb segí­tséget, akik idejüket nem kí­mélve, egy-két beszélgetéssel hatalmas támaszt és bátorságot adtak neki.

A teljes cikket a januári Családi Lapban olvashatják el.

Megosztom