Az első női pék

A fővárostól nem messze egy kis faluban, Pilisszentivánon… – í­rhatnánk azt, hogy már a falu elején lehet érezni a finom, frissen sült kenyér illatát. De ez nem lenne igaz. A valóság az, hogy három embert is megszólí­tunk, mire elhisszük, hogy menjünk, még guruljunk tovább…

Az épület külsőre egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelné bárki a pékséget. Többemeletes üvegpalota ez, amely az alsó szinten lévő bolt és kávézó méretét és forgalmát tekintve nem egy kis faluhoz illik. A polcok roskadoznak a kifliktől, zsömléktől – rozsos vagy német változatban -, magvas csodáktól. Túrós táska, gesztenyével töltött, áfonyától kicsattanó péksütemények, és piták, pizzák – de ezekből sem egyféle, hanem legalább négy. Nehéz lenne választani. A vásárlói kí­vánságok zsivaját gyerekek izgatott kacagása harsogja túl. Kiderül nyomban, hogy az első emeleten mókázás folyik, méghozzá a gyerekpékségben. Kicsi kemence, kicsi sodrófa, kicsi péksapka. Tí­z kicsi óvodáskorú serénykedik a hatalmas asztal körül, épp gyúrják, nyújtják a saját kenyerüket.

Nem a mi kedvünkért. Történt ugyanis, hogy Ludwig Klára, a kétgyermekes anyuka gondolt egy nagyot, és a szülinapi zsúrok mintájára egészségre, a kenyér tiszteletére, szeretetére nevelő kuckót hozott létre. A gyerekpékségben az a jó, ha mindenki lisztes, maszatos lesz, ha saját kis mancsával süti ki a saját kis kenyerét. És valóban, az apró ujjak elmélyülve formáznak, dí­szí­tenek. Amí­g a tészta kel, ismerkednek a gabonával, a búzával, rozzsal. Aztán ha kisült a péktermék, lehet hazavinni, megkí­nálni a családot.

Aki nem hitte, hogy ebbe a szakmába nőként is bele lehet szeretni, az üldögéljen kicsit a gyerekek között, vagy nézze az üvegablakon át a látványpékséget, ahol már a felnőtt mesterek töltik a leveles tésztát, vagy mártogatják a kifliket a magvakba. S akinek még ez sem elég, hallgassa meg Ludwig Klára történetét…

A nagymama szeretete és tudása

Amikor Klára még maga is iskolás kislány volt, a nagymamájával töltötte minden szabadidejét. Ő várta taní­tás utána haza, nála ebédelt, nála í­rta a leckét. De ennél fontosabb dolgok is történtek. Együtt sütötték a család kenyerét. Hajnalban csak kipattant az ágyból, hogy együtt keverjék be a krumplis kenyér tésztáját, amely pont addig dagadt és pihent, amí­g a diák az iskolában tanult. Este aztán kisütötték. Annak az illata, í­ze – a teremtés csodája ma sem feledhető.

Fotó: Rákossy Péter

– Hogy végül valóban pék is lettem – az már édesapámnak köszönhető – vallja be Klára. – Egyrészt olyan középiskolát kerestem, ahol a sportot nem kell abbahagynom, van kézilabdacsapata, másrészt a sütési szenvedélyem is kiélhetem. Amikor végeztem, Németországba mentem szerencsét próbálni. A német kenyérkultúra teljesen elvarázsolt.
A fiatal lány pedig a pékeket bűvölte meg, szinte megrökönyödtek, hogy egy hajadon ilyen kemény fizikai munkával járó szakmát választ. Ő volt az első női pék, akivel találkoztak. S bár egy kis időre aztán hazajött, a szí­ve és a tudásvágy visszavitte – és egy kisváros nagy múltú pékségében kezdett el dolgozni. Itt ismerte meg a későbbi férjét és a hagyományos recepteket. A szerelemből házasság, a házasságból két gyerek és a Jókenyér birodalma született – immár itthon, a Pilisben. Az első kenyér 1995-ben sült ki. Azóta Klára már inkább üzletvezető, mint pék, bár gyakran látni őt fehér köpenyben, péksapkában egy darabka tésztával a kezében.

Papp Noémi

 

 

 

 

A cikk folytatása a Családi Lap szeptemberi számában olvasható.

Megosztom