Megérkezett hozzánk a Világok útvesztője

A Metropolis Media munkatársai egy rendhagyó könyvbemutatóra invitálták a könyvszerető közönséget, és í­géretük nem maradt betartatlanul. Az írnyék Kiadó új kötete, George B. Marwell Világok útvesztője cí­mű regénye került a különleges délutánon terí­tékre.

A könyvről:
Titokzatos sorozatgyilkos szedi áldozatait Londonban. A halottak feje hátracsavarodva, homlokukon késsel belekarcolt, nyomtatott I betű. A Scotland Yard Hampton felügyelőt rendeli ki az eset felderí­tésére, aki megállapí­tja, hogy a gyilkosságok összefüggnek, és hogy elkövetőjüket valamiféle rituális cél vezette, de ennél tovább nem jut. Külső segí­tséget kell kérnie a szimbólumok és rejtélyek avatott szakértőjétől, a zárkózottan élő bölcsészdoktor Leonard Larkintól. Ketten együtt kezdik felgombolyí­tani a rejtély szálait, ám azok mind messzebb és messzebb vezetnek, a közönséges bűnügyek világából a titkos társaságok, a hermetikus elméletek, sőt a túlvilági hatalmak birodalmába. A gyilkos felkutatásának feladata a történelem labirintusát is megnyitja a nyomozók előtt, Platón, Püthagorasz és Descartes gondolatai nyomán azonban az ismert események egészen új megvilágí­tásba kerülnek, mí­g végül maga a valóság szövedéke kezd foszladozni. George B. Marwell filozófiai thrillerjében mesterien elegyí­ti az akciót a szellemi izgalmakkal, boszorkányos tehetségű illúzionistaként keverve a tények és a képzelet lapjait. A főhőséhez hasonlóan visszahúzódó szerző varázslatos bemutatkozó regénye most végre a magyar olvasókhoz is eljuthat, hirdetve: új csillag jelent meg az irodalom egén.Interjú George B. Marwell-lel, a Világok Útvesztője cí­mű könyv szerzőjével

Interjú a szerzővel:

A napokban került a könyvesboltokba Világok Útvesztője cí­mű regényed. Amikor felkértelek erre a rövid beszélgetésre, nagyon nehezen álltál kötélnek. Mi ennek az oka? Minden hasonló megkeresést visszautasí­tasz?

Meggyőződésem, hogy az í­rónak nem szabad a könyve és az olvasó közé tolakodnia. Még akkor sem, ha úgynevezett „sikerkönyvet” í­r. A mi európai kultúránkban a legolvasottabb könyv kétségtelenül a Biblia. Ennek ellenére a Szentlélek, aki az egészet tollba mondta, az elmúlt kétezer évben egyetlen újságí­rónak sem adott interjút és í­ró-olvasó találkozókon sem vett részt. Pedig tőle aztán lenne mit kérdezni.

így viszont marad a találgatás. Azt í­rják rólad, hogy Angliában élsz, sokáig antikváriumban dolgoztál, filozófus és történész végzettséged van. Magadra ismersz, amikor ilyeneket olvasol?

Természetesen. Ez az egyik arcom a sok közül. Úgy is mondhatnám, a számtalan lehetséges világ egyikében George B. Marwell ilyen. De vannak más lehetséges világok is, azokban más szerepek, amelyek szintén közel állnak hozzám és szí­vesen öltöm magamra őket. Egy újságí­rót nemrég nagyon felbosszantotta ez a dolog, és „kamukülföldi szerző”-nek nevezett. Nos, ha olvasta volna a könyvem, óvatosabban fogalmazott volna.

Az újságí­rót a valóság érdekli, nem a fikció.

A lehetséges világok elmélete arra figyelmeztet, hogy a kettő nem választható külön. Ami lehetséges, ami elgondolható, az létezik, nem kevésbé, mint mi magunk. A fikció nem a valóság ellentéte többé, hanem szerves alkotó eleme, sőt alakí­tó eleme. Ezt valahogy meg kell emésztenünk. Egy személyes példa: amí­g a Világok Útvesztőjét í­rtam, rengeteg időt töltöttem együtt Leonard Larkinnal, a könyv főszereplőjével. Kis kezdeti idegenkedés után egyre jobban megkedveltük egymást, nagyon jó barátok lettünk, és észrevettem, hogy nagyobb hatást gyakorol rám, mint bárki az ismerőseim közül. Sokat tanultam tőle.

Larkin valóban szimpatikus figura. Alapvetően szobatudós, aki a könyvei között és a macskája társaságában érzi jól magát, a történet folyamán azonban kiderül, hogy nemcsak művelt és okos, de ha kell, a szí­ve is a helyén van. Magadról mintáztad?

Nem, dehogy. A könyveket és a macskákat ugyan én is szeretem, de aligha lenne bátorságom végigkúszni egy hosszú és sötét fémcső belsejében, vagy két emelet magasságban keskeny párkányon a kastély falához simulva egyensúlyozni. Nem is beszélve a labirintusról…

Na, ebből az utóbbiból az olvasónak is bőségesen kijut. A regény csúcspontja a labirintus-jelenet, ugyanakkor a könyv egésze maga is egy nagy és bonyolult útvesztő. Az olvasónak szimbólumok, allegóriák és filozófiai elméletek sűrűjében kell utat találnia.

S közben maga is a könyv aktí­v szereplőjévé válik. Én legalábbis ezt szeretném. Olyan könyvet akartam í­rni, amely amellett, hogy szórakoztat, gondolkodásra is késztet. A Világok Útvesztője krimi, de nem az a kérdés áll a középpontjában, hogy „ki a gyilkos?”, hanem az, hogy „mi a valóság?”, vagy még inkább: „milyen a valósághoz való valóságos viszonyunk?”. Aki az útvesztőt végigjárja, ezekre a kérdésekre talál majd valamiféle választ.

Ezek filozófiai problémák. Gondolod, hogy a mai olvasó számára érdekesek lehetnek?

Ezek a gondolkodó ember problémái. Kétségtelenül nem annyira népszerűek, mint a félanalfabéta celebek viselt dolgai, viszont messzebbre vezetnek, gazdagabbá tesznek. Ha a celebeket bámulom, attól csak ők lesznek gazdagabbak. Kant, amikor a felvilágosodás lényegét próbálta megragadni, Horatiust idézte: sapere aude! -merj gondolkodni, merj a magad értelmére támaszkodni. Kant korát, a 18. századot, messze magunk mögött hagytuk, ez az intelem azonban továbbra is időszerű.

Rossz nyelvek szerint az info-kommunikáció korában te az édesanyádtól kapott bevásárló cédulákra í­rtad a regényed. Igaz ez?

Eleinte az órai jegyzeteimet í­rtam ezekre a bizonyos bevásárló cédulákra. De amikor egyszer egy korai görög filozófus ránk maradt töredéke helyett véletlenül azt olvastam fel a hallgatóimnak, hogy „1/2 kg kenyér, 10 db tojás, 20 dkg marhahús”, jobb belátásra tértem. Attól kezdve a regényem nyers változata került a cédulákra. Különös metamorfózis történt. A tojás, marhahús és társai az í­ráskép szerves részeivé váltak, sőt néha a történetbe is becsúsztak. Elárulok egy műhelytitkot. Egyáltalán nem véletlen, hogy az első rész utolsó fejezetének elején dr. Larkin és két társa éppen mozzarella sajtot esznek. Ez szerepelt azon a bevásárló cédulán, amelyre a jelenetet feljegyeztem. De természetesen a végén én is előszedem a laptopot, és a kész szöveget beí­rom a gépbe.

Papí­rra í­rsz, papí­rról olvasol, a könyvtárad és a regényed a klasszikus műveltségeszményről árulkodik. Nem gondolod, hogy ezek felett már eljárt az idő?

Az emberiség feltalálta a porszí­vót, de azért a seprű sem tűnt el végleg az életünkből. Vannak dolgok, amiket csak seprűvel lehet megcsinálni. Például láttál már boszorkányt porszí­vón repülni? Komolyra fordí­tva a szót: nem hiszem, hogy az elektronikus könyv a papí­r alapú könyv igazi versenytársa lenne. Az e-book a szöveget adja át, a papí­r alapú könyv azonban nagyon összetett élmény, melynek a tartalom csak az egyik, bár nem elhanyagolható összetevője. Borí­tója van, szí­ne, illata, tapintása, és ezek mind hatnak rám, amikor a könyvet kézbe veszem. A minap a világhálón megosztottak velem egy elgondolkodtató képet. Egy magas, kékre festett, virágokkal, pillangókkal, felhőcskékkel és napsugarakkal telepingált fal előtt két ember ácsorog. Az egyik a földön áll, ezért csak a falat látja. A másik viszont 20-30 egymásra pakolt könyv tetején – ezért ő a fejét át tudja dugni a fal fölött, és látja, mi van mögötte. Erről van szó. Persze ahhoz, hogy valóban lássunk is valamit odaát, azt a 20-30 könyvet okosan és körültekintően kell összeválogatnunk. A klasszikus műveltség egy lehetséges iránytű ehhez, de nem állí­tom, hogy az egyetlen.

Ihletett í­rónak tartod magad, vagy inkább afféle mesterembernek?

Ezek megint nehezen szétválasztható dolgok. íœlni és várni az ihletet eléggé unalmas. Hogy ne unatkozzak, í­rással töltöm az időt. Ez általában működik. Teljesen egyetértek Kazantszakisz regényalakjával, Zorbásszal, aki azt mondja: „Táncolni kell uram, a zene majd csak megjön valahonnan.”. Amit í­rok, annak nagy része a szemétkosárban köt ki, de ez í­gy van jól. Az í­rás művészete számomra tulajdonképpen a húzás művészete. Nulla dies sine linea. Ha marad egy-két sor, vagy egy-két bekezdés, ami átment a rostán, amire nem került linea, már nem dolgoztam hiába.




Ha éppen nem í­rsz, milyen szerzőket olvasol szí­vesen?

Hosszú lista lenne valamennyit felsorolni. Csak néhány nevet mondok, akik most hirtelen eszembe jutnak. Poe, Borges, Thomas Mann, Margueritte Yourcenar, Virginia Woolf. No és persze Szentkuthy Miklós, akinek egyre több műve most már angol nyelven is hozzáférhető. Ő nagy kedvencem.

Ezt meglepődve hallom. Igazán szép egy külföldi í­rótól, hogy Szentkuthyt olvas. Még akkor is, ha csak „kamukülföldi”.

Pontosí­tsunk: Camus francia volt.

Oké George, nálad a pont. Köszönöm a beszélgetést.

 

Megosztom