Iskolai erőszak – van megoldás?

Az iskolai erőszakról sok szó esik mostanában, és legalább annyi ellentmondásos hí­r lát napvilágot, mint amilyen sokféleképpen neveljük, fegyelmezzük, féltjük gyerekeinket. De mi az oka a gyakran elhatalmasodni látszó helyzetnek, és mely megoldások a leghatékonyabbak?

Nincs általánosan elfogadott meghatározása az iskolai erőszaknak, ezért mindenki saját tapasztalatai, korábbi élményei és egyéni meggyőződése alapján reagál, ha meghallja a kifejezést. Egy 2009-ben végzett iskolaierőszak-kutatás során az egyik pedagógus például í­gy nyilatkozott erről: „Két csoportra lehetne osztani az iskolai erőszakot: az egyik a gyerekek közötti, amely mindig volt és lesz is. A másik a tanárok és diákok közötti. Illetve van még egy tí­pus, a lappangó módon jelenlévő erőszak, ami nem tettlegességben nyilvánul meg és gyakorlatilag tetten érhetetlen. Ez szerintem sokkal veszélyesebb.”
Olyan kérdések is felmerülnek, hogy vajon iskolai erőszak-e, ha a buszmegállóban hajba kap két diák egy olyan konfliktus miatt, amit szünetben nem tudtak rendezni, illetve, hogy mit kezdjünk azokkal a helyzetekkel, amikor egy gyerekkel szembeni vélt vagy valós sérelem miatt a felháborodott rokonok a lakásán felkeresik a tanárt, és megfenyegetik, esetleg bántalmazzák is?
Ha az iskolai agresszió fogalma körül bizonytalanság uralkodik, akkor természetes, hogy arra sincs egyértelmű válasz, kinek a feladata az erőszakos, zaklató helyzetek kezelése és megelőzése. Illetve hol húzódik a határ a csí­ny és a bűn között?

Együttműködés nélkül nem megy

Valójában nincs egyetlen válasz a kérdésekre. Vannak jó gyakorlatok, illetve néhány olyan is, amely nem működik. A sikeres megközelí­tések között első helyen kell emlí­teni azokat a programokat, amelyek az iskolai erőszakot komplex jelenségként szemlélik, tehát elfogadják, hogy a gyermek és családja jellemzői, az oktatási intézmény működése, az iskolát körbevevő segí­tőrendszerek állapota a legmeghatározóbbak, ha a kockázati tényezőket kutatjuk.

A korábban már idézett kutatásban az egyik pedagógus a probléma komplexitását í­gy fogalmazta meg: „Az egyik oldalon van a frusztrált gyerek, a másikon a frusztrált tanár. És ott vannak az oktatáspolitikai ellentétek is. A lehetőségeim a kooperatí­v oktatásra nagyon szűkösek. Az gyakorlatilag nem lehetséges, hogy egy problémás osztályban heti 22 órában használni tudjam a segí­tő technikákat.” Egy iskolaigazgató pedig – más oldalról megközelí­tve a problémát – arról nyilatkozott: „A szakemberképzéssel is probléma van. Azok a szociálpszichológusok, pedagógusok, akik az én iskolámba jönnek gyakorlatra, biztos, hogy nem tudják, milyen céljaik vannak, miért ezt a pályát választották. A főiskola nem taní­t módszereket arra, hogy a problémás gyereknél vagy a konfliktusoknál hogyan kell működni. A tanárok többsége elvárja, hogy a gyerekek az ő szükségleteik szerint működjenek, de valójában nem akarják vagy nem tudják az új technikákat alkalmazni.”

A kockázati tényezőket vizsgálva látszik, hogy például a gyermek neme – a fiúk hajlamosabbak a fizikai erőszak alkalmazására, mí­g a lányokra inkább a kirekesztés és a verbális bántalmazás jellemző -, a személyisége, vagyis az, hogyan éli meg a szorongást keltő helyzeteket; a gyermek saját erőszakélményei, hogy elszenved-e testi fenyí­tést, tanúja-e családon belüli erőszaknak, fontos tényezők az iskolai erőszak, zaklatás kialakulásában. Ezt tovább fokozhatja, ha az iskola és a szülők között nem alakul ki partnerségi viszony, és a család nem részese az iskolai életnek. Amikor az iskola nem találja meg a nyelvet a szülőkkel történő párbeszédben, azzal súlyosan gyengí­ti saját pozí­cióját, és elveszí­ti az egyik legfontosabb partnerét, akinek segí­tségével az iskolai konfliktusokat megelőzni és rendezni lehet.

Félreértés ne essék, az ellenőrzőben való üzengetés, és szülői értekezleteken adódó öt percek, amikor nem adminisztratí­v kérdésekről van szó, nem tekinthetők sem sikeres, sem pedig hatékony eszköznek a szülők bevonására. Ha egy gyerek rendszeresen nem jelenik meg az iskolában, akkor ebben az ügyben nemcsak a gyerek, az osztályfőnöke, a szaktanárok érintettek, hanem a szülő és a tágabb család is. Egy angol kezdeményezésben például a nagyszülőket szervezték csoportba, a notórius lógókért ők mennek el, és viszik el őket iskolába.

Egyrészt, mert nekik van idejük a kapuig kí­sérni őket, másrészt a gyerekek általában más, jobb viszonyt ápolnak a nagyszülői generációval. Harmadrészt pedig sok esetben pont azt a szükségletét elégí­ti ki a renitens gyereknek, amiről a lógás is szól: Figyeljetek rám!

A szülők és a gyerekek kapcsolatában érzékelhető leggyakoribb problémát az egyik pedagógus í­gy fogalmazta meg. „Egy szülő a gyermekével kapcsolatos probléma emlí­tése esetén azt mondta nekem: Ne haragudj, nekem nincs időm ezzel foglalkozni. Én dolgozom.” Mí­g egy gyermekjóléti szolgálatnál dolgozó szakember arról nyilatkozott: „A pedagógus azt mondja, hogy már csak azért sem engedi be a szülőt. Ha az elején nem élt a beszoktatásban ezzel a lehetőséggel, akkor a későbbiekben már csak azért sem vehet benne részt. A szülők pedig gyermekmegőrzőként tekintenek az intézményre. Azt érzem, hogy mindenki hárí­t: nincs időm, rohanok, nem foglalkozom ezzel.”

De nem csak a szülők és a tágabb család tekintetében fontos a partnerség. A gyerekek és más iskolapolgárok – beleértve a menzás néniket és a portást – között is láthatatlan szerződés köttetik az iskola elkezdésekor. A gyerekek kitűnő érzékkel mérik fel, hogy hol vannak a határok, illetve azt is, hogy komolyan be kell-e tartani a szabályokat.

Zéró tolerancia

A második fontos alapelv, hogy önmagában a büntetéssel nem lehet jól kezelni, és még kevésbé megelőzni az iskolai erőszakot. Az elmúlt években a nagy médiavisszhangot kiváltó iskolai erőszak esetek miatt egyre több országban vezetnek be szigorúbb szabályozást, büntetőjogi szankciókat ezen a területen. 2005 és 2010 között Lengyelországtól Izraelig és az Egyesült íllamoktól Japánig számos országban fogadtak el olyan törvényeket, amelyek a szabályok megszegése esetén automatikus büntetést tesznek lehetővé. Tehát függetlenül a körülményektől, a szabályszegő szándékától vagy az elkövetési magatartástól, bevezették a zéró toleranciát.
A zéró tolerancia elvének támogatói szerint a megfelelő iskolai környezet és az oktatási feltételek megteremtése érdekében van szükség a szigorú szabályozásra.

Az ellenzők szerint viszont ez a rendszer gyakran vezet igazságtalansághoz és büntetéshez olyan esetekben is, amikor véletlenül vagy károkozási szándék nélkül lépi át valaki a szabályokat. Az USA-ban, egy Ohio állambeli harmadik osztályos lányt egy évre kicsaptak az iskolájából, mert a nagymamája egy tortavágó kést küldött be az intézménybe, hogy a születésnapi tortáját azzal vágja fel. A tanár először használta a kést, felvágta vele a tortát, majd feljelentette a lányt a hatóságoknál, hogy veszélyes fegyvert vitt az osztályba. Ugyanebben az iskolában, 2007-ben egy lányt azért függesztettek fel az iskolalátogatás alól, mert az egyik technika órán papí­rvágó kést használt az órai feladat elvégzéséhez.

Ezekhez a példákhoz képest is megrendí­tő annak a hatéves kisfiúnak az esete, akit azért tiltottak el az óvodalátogatástól, mert a kezével másokra lövöldözött. Az óvodavezető nyilatkozata szerint a kisfiú a hüvelykujját behajlí­tva csinált fegyvert a kezéből, és azt más gyerekekre fogta, úgy lövöldözött. Ez kellemetlenül érintette a többi diákot, már egyáltalán nem nevettek rajta, ráadásul hónapok óta csinálta ezt, noha sokszor figyelmeztették, hogy hagyja abba. A gyerek anyja is többször nyilatkozott különböző médiumokban: „Mason rendes srác. Csak hatéves és szeret játszani. Egyáltalán nem erőszakos, és szerintem lett volna más, hatékonyabb módja is annak, hogy megtaní­tsák rá, ne lövöldözzön az ujjával másokra. Csak hatéves. Nem ért az egészből semmit.”

A törvényalkotók szándéka szerint a zéró tolerancia a szigorú szabályozással egyértelmű üzenetet hordoz a gyors, hatékony és példás büntetésre. A médiumokban is megjelenő indokok szerint az iskolai erőszak egyfajta közbizalmi válságot idézett elő, aminek helyreállí­tására azonnali válaszlépések szükségesek. A büntetésközpontú reakció részelemeiként általában megjelenik a büntető törvénykönyv módosí­tása, a pedagógusokkal, más iskolapolgárokkal szembeni erőszakos cselekmények bűncselekménnyé minősí­tése, szigorúbb szankcionálása. így például Izraelben 2010 őszétől akár 12 évig tartó szabadságvesztéssel is sújtható az, aki erőszakos cselekményt követ el egy pedagógus sérelmére. De jellemző az iskolákhoz telepí­tett fegyelmezési, büntetési jogkörök kibőví­tése is. A szabályozás további elemeiként megjelenhetnek a fémdetektorok, az iskolában működő rendőri szolgálat, a vizelet-mintavételi jogosultság a kábí­tószer-fogyasztás bizonyí­tására, a diákok tulajdonának elzárása vagy láthatóvá tétele. Ez utóbbira példa az az egyesült államokbeli gyakorlat, ami kizárólag átlátszó műanyag táskát enged meg a diákoknak iskolatáskaként.

Bár a zéró tolerancia egyre több államban fogalmazódik meg a törvények szintjén is, hatékonyságára és sikerességére kevés bizonyí­tékot találunk. Az iskolákban előforduló erőszakos esetek ráirányí­tják a figyelmet az iskolai fegyelmezés és konfliktusrendezés helyzetére. Egyértelművé vált, hogy egyetlen iskola sem immunis az erőszak ellen. Bár vannak fokozottabb kockázatú oktatási intézmények, í­gy például Magyarországon a szakiskolák, vagy Németországban a migránsok lakta területeken működő gimnáziumok, mégis az iskolai erőszak társadalmi rétegeken, városokon és politikai rezsimeken átí­velő jelenség. A legelterjedtebb válaszreakció pedig egyértelműen a büntetés és a kizárás, magántanulóvá nyilvání­tás.

A szélesebb perspektí­vából való szemlélődésre, az okok korai felismerésére, a konfliktusrendezésre és békés iskolai klí­ma megerősí­tésére általában nincs lehetőség. Ez azért is sajnálatos, mert az erőszak keresése, a büntetőjogi válaszok fölénye magában hordozza az erőszakos esetek számának növekedését – de nem jelenti az erőszak jobb kezelését. A büntetésközpontú légkör és a zéró tolerancia olyan iskola klí­mát hoz létre, amiben sokkal nagyobb a konfliktusok esélye.

Az átfogó programok eredményessége

A büntetéspolitika helyett a pozití­vumokat megerősí­tő, kooperációra épí­tő – és nem utolsósorban a tantestülettől az osztályokig terjedő – átfogó programok szükségesek. Ezt bizonyí­tja a Columbine középiskola példája is. Ebben az intézményben súlyos iskolai lövöldözés történt 1999. április 20-án, amiben két idősebb diák 12 diáktársát és egy tanárát megölte, illetve 21 másik embert megsebesí­tett, majd öngyilkosságot követett el. A tragédia után az iskola fémdetektort, mozgásérzékelős kamerákat szereltetett fel és új rendszabályokat vezetett be, például kötelezővé tette az iskolai egyenruhát, és betekintést engedett az iskolai felügyelőknek a zárható szekrényekbe. Más intézményekben is hasonló intézkedésekkel próbálták megelőzni az ilyen eseteket, kérdésként merült azonban fel ezek hatékonysága. Az utánkövetéses kutatások kimutatták, hogy a konfliktus-megelőzés és az osztályklí­ma javí­tása, az osztálymenedzselési technikák fejlesztése, valamint az oktatási módszerek átalakí­tása sokkal eredményesebb az iskolai erőszak megelőzésében, mint a fent felsorolt technikai apparátus és intézkedések. Szintén kutatási eredmények támasztják alá, hogy a zéró toleranciát bevezető, és azt szigorúan alkalmazó iskolák továbbra is kevésbé biztonságosnak minősülnek.

Az „erőszak kör” elfogadott elmélet a családon belüli erőszaktól kezdve a gyermekbántalmazásig azoknak az eseteknek a leí­rására, amikor az elszenvedett erőszak és az í­gy megtanult erőszaknyelv a későbbiekben agresszí­v magatartást idéz elő. Ha kellő távolságból tekintünk az iskolai erőszak kezelésére, a zéró tolerancia elvére vagy a büntetésközpontú közpolitikákra, akkor látható, hogy egy újabb erőszak kör van alakulóban. A jog nyelvén megfogalmazott üzenet nem kevésbé erőszakos, mint a jelenség, amit rendezni kí­ván. Ez pedig tévútra visz: nemhogy csökkenti, de növeli a kockázatokat. Éppen ezért alapvető fontosságú, hogy megszakí­tsuk az erőszak kört, és a hosszú távú tervezést, az iskolák általános klí­máját javí­tó komplex támogató rendszereket, az erőszakmentes kommunikáció és konfliktusrendezés technikáit vigyük el az iskolákba – és ne a fémdetektorokat!

 

Megosztom