A krí­zis mint lehetőség

Amikor egy párkapcsolatban tartósan megoldatlan konfliktusok alakulnak ki a felek között, melyek keserű, fájdalmas érzéseket szülnek akár az egyik, akár mindkét félben, a folyamat gyakran krí­zissé változik. Hogyan fordí­thatjuk kapcsolatunk javí­tására a problémákat?

Mivel az átélt érzések megélése felettébb kellemetlen, úgy alakí­tjuk az életünket, hogy lehetőség szerint ne kelljen átélni őket, ne kelljen szenvednünk tőlük. Ezek az érzések legtöbbször a csalódás, a cserbenhagyottság, a „nem vagyok jó, nem vagyok elég”, vagy egyszerűen semmibevételünk, súlytalanságunk átélésével kapcsolatosak. A helyzetek, melyekben előhí­vódnak, fájó sérüléseket okoznak lelkünkben, mély sebeket szakí­tanak fel bennünk. Gyerekkorunk elfelejtett keserű pillanatainak tehetetlensége, félelme tör felszí­nre bennünk ilyenkor, leginkább düh, harag vagy mély szomorúság formájában. Fontos tudás – ami azt gondolom – hiányzik a mindennapi érzelmi kultúránkból, hogy a düh, a támadó indulatok alatt valójában a fentebb felsorolt érzések valamelyike található.

Szükséges elfogadás

Sajnálatos, hogy rendszerint nem e mögöttes érzésekre reagálunk, hanem a másikból fakadó harag vagy sértettség által kiváltott viselkedésre. Bántásként éljük meg a másik viszonyulását, ami automatikusan önvédelmi reakciót vált ki belőlünk: menekülünk (sértetten visszahúzódunk), vagy (vissza)támadunk a helyzetben. Mikor ketten tesszük ezt egy időben, akkor eszkalálódik a veszekedés, a neheztelés a kapcsolatban. A civódó felek valójában azt próbálják görcsösen elérni, hogy saját rossz érzéseiket érezze át a másik fél is, jogosnak ismerje el azokat, hogy ilyen módon megszabadulhassanak tőlük. Mikor veszekszünk a párunkkal, egy mélyebb szinten arra törekszünk, hogy rossz érzéseink és az ebből fakadó viselkedésünk ellenére is szerethetők, elfogadhatók maradjunk saját magunk számára – ám ehhez a másik elfogadása szükséges. Mivel általában mindketten egy időben próbáljuk „megerőszakolni” egymást saját sértettségünk érzéseivel, legtöbbször egy frusztrált csata alakul ki, ahol csak az a biztos, hogy hosszú távon senki sem lehet győztes.

Megbontani úgy lehet ezt az ördögi kört, ha az egyik fél mielőtt megsértődne – vagyis magára vonatkoztatná a másik érzéseit, viselkedését – rá tud kérdezni, hogy mi bántja a másik felet. További kommunikációs szabály, hogy ilyenkor a saját érzéseinkről szabad és kell beszélnünk, és tilos a másik személyét vagy viselkedését minősí­teni. Ha ehhez a szabályhoz tudjuk magunkat tartani, kiderülhet valami igazán érdekes saját magunkról, a másikról és a kapcsolatunkról is. Kezünkbe vehetnénk egy puzzle darabkáját annak a képnek, amit egy életen át próbálunk kirakni, melynek témája: mi saját magunk vagyunk.

A másik tükrében

Párkapcsolatainkban szorosan össze vagyunk kötve a másikkal. Léteznek olyan öntudatlan mechanizmusok, amik törvényszerűen kialakulnak egy komoly érzelmi kapcsolatban és arra hivatottak, hogy őrizzék ezt a közelséget, egyfajta fokozott empátiát biztosí­tva egymás felé. Működésük azonban koránt sem mentes bizonyos negatí­v következményektől. Kapcsolatunk vonatkozásában például növeli a bennünk gyermekkorunktól jelenlévő egocentrikusságunkat és omnipotencia érzésünket.

Magyarán úgy éljük meg, hogy párunk fontos érzéseiért mi vagyunk a felelősek, rólunk szólnak, ránk vonatkoznak. Mintha túlzottan is érvényesülne az a kapcsolati sajátosság, hogy a másik tükrében látjuk, érzékeljük magunkat. A mindennapok szintjén ez abban jelenik meg, hogy ha a párunk rossz érzéseket él át egy velünk kapcsolatos interakcióban, akkor vagy bűntudatosak leszünk, és engesztelni próbáljuk őt, vagy megharagszunk rá, amiért (megint) „nem okénak” kell éreznünk magunkat. Az ő „tükrében” ugyanis az látható, hogy „baj van velem”, valamit rosszul csinálok. Ez egy nagyon erősen frusztráló érzés. Főleg akkor, ha kicsi gyerekként szüleink hasonló helyzetben megvonták a szeretetüket, elérhetetlenné váltak számunkra, vagy testileg-lelkileg fájdalmasan büntettek minket. Ezek az elfelejtett érzések, félelmek ugyanúgy elöntik a lelkünket a jelenben is a valamikori helyzethez hasonló szituációkban – azaz, amikor egy számunkra fontos személy „tükrében” „nem okék” vagyunk. Akkor is, ha nem a szüleinkkel, hanem a párunkkal, főnökünkkel vagy barátunkkal állunk szemben. A különbség szinte csak annyi, hogy amit akkor nem tehettünk meg, hogy szembeforduljunk, hogy valamilyen formában megvédjük magunkat, azt most megtesszük. Kifejezzük haragunkat, dühünket és/vagy sarkon fordulunk és kivonulunk a helyzetből, akár fizikailag, akár érzelmileg. Valójában tehát azért haragszunk a másikra, mert vele kapcsolatban „rossznak”, „nem szerethetőnek” éljük meg magunkat.

Érzelmi hurkok

Elmélyülő kapcsolati krí­zisek esetében a pár között egyre több olyan érzelmi hurok, egyre több olyan viselkedéslánc alakul ki, ami fenntartja és újratermeli azokat a fájdalmas megéléseket, melyek megfeleltethetők szüleinkkel való kora gyerekkori kapcsolati hiányainknak és sérüléseinknek.

Miközben egy párkapcsolatban egyszerre van jelen egyfajta korrekciós lehetőség is, ami segí­t minket destruktí­v beidegződéseink, jelentéstulajdoní­tásaink kijaví­tásában, van egy mély, biztonságot jelentő ismerősség is. Ez legtöbbször arról szól, hogy gyerekkori alapélményeinket, alapérzéseinket párunkkal tudjuk leginkább újraélni, ismételni. Párkapcsolatban ezek a tendenciák összeadódnak, mind a pozití­v oldal, mind a negatí­v felerősí­ti egymást. Ha szüleinkkel való korai kapcsolatunkban megélt alapérzéseink pozití­vak, megerősí­tőek magunkkal kapcsolatosan, akkor e beállí­tódások egymásra hatása egy pár esetében segí­tően hat a krí­zisek megoldásában. Ugyaní­gy hatnak negatí­v belső mintáink is. Ezek összekapcsolódásai azonban nehéz, frusztráló érzéseket és destruktí­v viselkedéseket eredményeznek, amik tovább mélyí­tenek egy párkapcsolati krí­zist. Sajnos az árnyékunk is összeadódik a párunkéval.

A krí­zis a párkapcsolat segélykiáltása és útjelző táblája is egyben. A változtatásra hí­vja fel a figyelmet, arra, hogy a dolgok nem mehetnek ugyaní­gy tovább: változtatnunk kell magunkon! Egy krí­zis mindig megmutatja a változás irányát is.

Rossz út a makacsság

Elmélyülésének oka, hogy e kettő közül valamelyiket, vagy egyiket sem akarjuk tudomásul venni. Helyette hatalmas erőfeszí­téseket teszünk azért, hogy megváltoztassuk, „jobb belátásra térí­tsük” a másikat, de azt nagyon nehéz tudomásul vennünk, hogy nekünk (is) kell változnunk. Mást kell tennünk, mint eddig, másképp kell szemlélnünk a dolgokat, mint ahogy eddig. Kisebb kapcsolati krí­zisek esetében elegendőek lehetnek olyan változások, amiket némi odafigyeléssel, tudatossággal meg tudunk tenni. A makacs, vissza-visszatérő krí­zisek, már olyan változtatásokra próbálnak rávenni minket, amiktől igazán félünk, amikről azt gondoljuk, hogy nem tudjuk, vagy nem akarjuk meglépni.

Minden krí­zisnek van egy mélypontja, ahol talán a legerősebb a szenvedés nyomása, a legnagyobb a feszültség, ami a változtatást hivatott kikényszerí­teni a felekből. Ha ekkor kimondódnak az eddig elhallgatott gondolatok, megjelennek az elfojtott érzések, és azt kibí­rja a kapcsolat, akkor a feszültség csökken. Újra találkozhatunk egymással, miközben kölcsönösen megmutatjuk magunkat. Új, terhelhetőbb alapja képződhet a kapcsolatunknak. Ha a változtatás szándékai a gyakorlatba is átültetődnek, ha – mély és/vagy tartós krí­zis esetén – megtörténik önmagunk meghaladása, „árnyékunk” átlépése, akkor a kapcsolat megerősödik. Az elköteleződés, egymás elfogadása, szeretete elmélyül a felekben, a kapcsolat hosszabb távra ismét stabilizálódik.

Ha azonban nem tudjuk meghozni a kapcsolatért a krí­zis mélyén meghúzódó fejlődést, továbblépést akadályozó változásokat, ha nem tud a gyakorlatba, illetve személyiségünkbe gyökeret verni az új, akkor idővel visszatér a kapcsolatba a feszültség. Ha nem volt elég radikális vagy fenntartható a változás, ismét csalódunk egymásban és magunkban is. Először a másikat érzékeljük bántóan „soknak” vagy épp „kevésnek”, majd magunkat is „rossznak” „elégtelennek” éljük meg – még ha ez gyakran nem is tudatosul. Egy biztos: a krí­zis visszatér. Minden sikertelen kí­sérlet után kicsit mélyebben sebez, és tovább tart – ily módon „követelve” a szükséges változások létrejöttét.

Meneküléses pótcselekvések

Az is lehet, hogy integrálhatatlanok a saját értékeink, magunkkal szembeni elvárásaink a vágyainkkal szemben. Vagy nincs engedélyünk saját magunk képviseletére, vállalására abban az esetben, ha ezzel megbántjuk azt, akihez egyébként kötődünk. Ezekben a helyzetekben bár állandósul a kapcsolati krí­zis, de a felek olyan stratégiákat alakí­tanak ki, amelyek elvezetik annak feszültségét, és egyfajta élhető látszat fenntartását eredményezik.

A leggyakoribb stratégiák: Külső harmadik bevonása a kapcsolatból hiányzó érzelmek, igények pótlására.

Olyan tevékenységbe való menekülés, amiben megélhető saját magunk sikeressége, hatékonysága, kompetenciája – munka, sport, hobbi, gyereknevelés stb.

Olyan közösségbe, világnézetbe menekülés, ami abban segí­t, hogy különböző magas értékekkel vagy személyekkel azonosulva eltereli a figyelmet és leveszi a felelősséget saját életünk problémáiról, megoldandó feladatairól. Pl. vallás, ezotéria, politika stb.

Egy számunkra biztonságos szerepünk felnagyí­tása, ami lehetőséget kí­nál arra, hogy elbújjunk mögé a változások elől. Ebben a szerepünkben legtöbbször olyan felelősséget vállaló áldozatként éljük meg magunkat párunk felé, amiért cserébe le kell mondanunk sok mindenről – leginkább a saját fejlődésünket elősegí­tő kihí­vásokról, tevékenységekről, valódi érzéseink, helyzetünk felvállalásáról. Ilyen lehet pl. a szülői szerepünk, a családfenntartói vagy a hivatásunkhoz kapcsolt szerepünk stb.

Egyfajta érzelmi és néha fizikai ráhagyatottságot, támaszkodást alakí­tunk ki párunkkal, amivel azt sugalljuk: ő felel az életünkért, nélküle összeomlanánk. Mindez persze miatta is, érte is történt valamikor. A terhet – ami én vagyok – közösen kell vállalnunk. A párkapcsolat közös áldozatvállalás, tulajdonképpen lemondás saját igényeinkről, végső soron önmagunkról.

Néha nem akarjuk tudomásul venni, ami van. Gyerekkori – legtöbbször nem tudatos – belső fogadalmainkhoz tartjuk magunkat, és azt próbáljuk megélni, aminek lennie kellene és nem azt, ami van. Becsukjuk a szemünket, amikor olyan helyzet alakul ki, ami nem létezhet a forgatókönyvünkben.

A kialakuló kapcsolati feszültséget magunkon, magunkban vezetjük le. Ennek következménye a pszichés és a pszichoszomatikus betegségek jelentős része. Ahol gyerek(ek) is van(nak), cserbenhagyásnak tűnne a „beteg” fél elhagyása, arról nem is beszélve, milyen szülői dilemma, ha a gyerek(ek) vele marad(nak).
A felsorolás természetesen nem kimerí­tő. Közös eleme ezen stratégiáknak, hogy a kapcsolat stabilitása, a látszat fenntartása érdekében az érintett felek lemondanak saját és párkapcsolatuk valódi fejlődési lehetőségéről. Csak bizonyos személyiségrészüket mutatják meg egymásnak, életüknek csak egy része látható vagy felvállalható a másik fél előtt. Hosszú távon az ebből adódó feszültséget úgy oldják meg, hogy egyre inkább azonosulnak ezzel a szerepükkel, és kölcsönösen leépí­tik, elsorvasztják magukban azokat a részeiket, amik veszélyesek lennének a kapcsolatukra. Erős, kölcsönös függés lesz jellemző ezekre a párokra és gyakran merev, ritualizált közös tevékenységek. A másik kí­nálkozó megoldás, hogy szellemi, érzelmi, kapcsolati hiányaikat a párkapcsolaton kí­vüli viszonyokkal, tevékenységekkel pótolják, melyeknek azonban csak egy része felvállalható.