Fülledt szerelmi történetek

Nagymamáink sokszor mondják, hogy bezzeg az ő idejükben még nem voltak ennyire könnyűvérűek az emberek. Azt gondolhatnánk, hogy őseink szilárd erkölcsét semmi nem ingatta meg. De valóban í­gy történt?

A menyegzők az ókorban és a középkorban egyaránt különleges ünnepnek számí­tottak. íœgyelni kellett a szokásokra, a szertartás hagyományaira, nehogy a fiatal pár balsorsot zúdí­tson a nyakába, s elveszí­tse az isten(ek) kegyét. Ez sokszor komoly áldozatokat követelt a halandóktól.

Szeplőtlen leányok

A Babilóniában honos Melitta-kultusz előí­rta, hogy minden hajadon köteles áruba bocsátani testét az istennő szentélye előtt, s addig nem házasodhat meg, amí­g el nem kelt. A velük háló vadidegen férfiak cserébe értékes ajándékokat nyújtottak át, amelyek a templomot illették. A rút vagy nyomorék lányok sokszor évekig várhattak arra, hogy valaki megváltsa őket. A török szpáhik családjában a szűz menyasszony első vérét átkozottnak tartották, ám a vőlegény bajtársai hősiesen vállalkoztak arra, hogy beszennyeződnek tőle.
íltalában azonban érintetlenséget vártak el az aráktól. A római lányok a kapufélfát gyapjúszövettel tekerték körül a szertartáson, s e gesztus a tisztaságukat jelképezte. A menyasszony fehér tunikát öltött, melynek övét csak a jövendőbelije oldhatta ki.
A középkori keresztény Európában a menyegző másnapján a férj rokonsága kifüggesztette a véres lepedőt, Virgem la tememos! (Szűznek találtatott!) ujjongó kiáltással. így mindenki láthatta, hogy az ara ártatlannak bizonyult, a vőlegény pedig férfiként állt helyt. Skóciában ennél eredetibb módon győződtek meg a házasuló fickó adottságairól. A hagyományos szoknya alatt semmit sem viselhetett, í­gy a lány rokonsága tükrök segí­tségével megvizsgálhatta nemzőképességét.


Az asszony rabolva jó

A vitéz spártaiak nem kerí­tettek ekkora feneket a házasságkötésnek. A hölgyikét apja beleegyezésével ragadta el kérője, s egyik nőrokonánál őrizgette. A jövendő férj harcostársaival ünnepelt, aztán a nyilvános esküvőt is megülték. Ezzel a gesztussal a hozományt is mellőzni lehetett. A nőrablás hagyománya a germán népeknél s a honfoglaló magyarságnál is gyökeret eresztett. A vőlegénynek vagy rokonának ugyanis állatok, prémek, kincsek formájában kellett fizetnie a kiszemelt lányért. Takarékosabb megoldásnak tűnt az ara megszöktetése. Megesett, hogy ezt a hajadon maga szorgalmazta, máskor azonban szándéka ellenére, erőszakkal hurcolták el.
A vakmerő ifjú néhány napig titokban együtt élt bájos választottjával, hogy kikényszerí­tse a szülők beleegyezését. Ha az apa mégis megmakacsolta magát, akkor vérbosszúval állí­totta helyre becsületét, a csábí­tónak vesznie kellett. Bár a törvények tiltották, a nőrablás kedves szokása még sokáig fennmaradt, hiszen a megesett lány vételárán kí­vül a lakodalom költségeit is meg tudták spórolni általa. A szöktetések sokszor szí­nleltek voltak, hogy a nővért kiforgassák örökségéből, vagy a férjek í­gy szabaduljanak meg megunt hitvesüktől.

íllati szerelem

Aki nőrablást fontolgatott, annak nem ártott egy gyors lábú paripa. Az í­rországi keltáknál sanyarúbb sors jutott a kiválasztott lovaknak. Az újdonsült uralkodónak egy fehér kancával kellett egyesülnie, s utána a szerencsétlen zabimádó húsát elfogyasztania, hogy ezzel az országával kötött házasságát szentesí­tse. A 6. századra azonban mindez jelképes ceremóniává változott.
Az ókori görög és római menyegzőket az örömapa állatáldozata vezette be. A balsorsú négylábú epéjét elhají­tották, hogy harag és keserűség ne rontsa meg a fiatalok életét. A latin arák disznóhájjal kenegették a kapufélfát, hogy elkerüljék a megrontást. Kí­nában a menyasszony szülei libával ajándékozták meg a kérőt, hogy ezzel jelezzék: nagyon jól választott. Kis hazánkban megesett, hogy a násznagy kikérésére kecskét vezettek elő felkí­nált házastársként.

A férj nem ver bottal

A középkori magyar falvakban a jegyesek pénzt hordtak csizmájuk, cipőjük sarkában, hogy viszonyuk ne szakadjon meg. A házasságkötés napját általában szerdára vagy szombatra tűzték ki, kisvőfélyek hí­vták meg a település vezetőit, szomszédokat, rokonságot a lagziba. Az invitálás elmaradása és az elutasí­tás egyaránt súlyos sértésnek számí­tott. A táncmulatságon a násznagy forgatta meg először a menyasszonyt, s amennyi pénzt ő adott, annál kevesebbet senkinek sem illett.
Néhány hasznos ügyeskedés segí­tségével a fiatalasszony szebbé varázsolhatta jövőjét. Ha az egyházi szertartáson sikerült vőlegénye lábára taposnia, akkor ő lett az úr a háznál. A menyegző alatt érdemes volt bezárt lakatot rejtenie keblébe, hiszen amint az eszközt a kútba ejtette, kí­vánságai teljesültek a házaséletben a babona szerint. Az oltár előtt kis fadarabot kötött a hóna alá, hogy a férje soha ne verhesse bottal. Ha levágta az ura gatyamadzagját, s elásta a ház küszöbe mellé, akkor a hűtlenség veszélye is megszűnt. A lagzi idején pedig a menyecske ráült egyik kezére, nehogy túl sok porontya szülessen.

Pengés megoldások

A köznép és az uralkodók házassága sok eltérést mutatott. Az írpád-házi királyok hitveseinek fejére a veszprémi püspök illesztette a diadémot, majd mitikus szent olajjal kenték meg jobb alsókarjukat és vállukat, mivel az a gyermektartó, teherviselő. Az előkelő menyasszonyt aranykoszorúval övezték fel, melyet kivont karddal emelt le egy báró a bájos fejecskéről. A „kedves” gesztus arra figyelmeztette a hercegnőt, ha bemocskolja a frigyet, a penge elmetszi a nyakát.
Az uralkodók gyakran kötöttek távházasságot is a középkorban, ilyenkor a férjet helyettese képviselte a menyegzőn. Az illető szimbolikusan még a nászéjszakát is elhálta. Teljes fegyverzetben lefeküdt a levetkeztetett ara mellé, futólag megérintette a fiatalasszony combját, s kettőjük közé csupasz pengével felfelé álló fegyvert fektetett.
A cároknak egyszerűbb dolguk volt. Az ország nemeseinek, vagyonosainak az udvarba kellett hozniuk a lányaikat, az alsó korhatár 12 év volt. Néha két-háromezer vonzó hajadon is összegyűlt Moszkvában. Orvosok és bábák gondos vizsgálatnak vetették alá a hölgyeket, hogy kiszűrjék a betegeket, testi hibásakat, szüzességüktől megfosztottakat. A végső megmérettetésre legfeljebb 50 dáma maradt, akik ruhátlanul vonultak az uralkodó fürdőjében, aki a nagy velencei üvegablakok mögül kéjsóváran bámulta őket. Az utolsó szót a cár mondta ki, döntött róla, hogy melyikük legyen Miss Oroszország.

Próba? Szerencse!

Mások házasságközvetí­tők szolgáltatásait vették igénybe, akiket a magyar népnyelv gügyünek, gyalogszarkának vagy gyalogsátánnak keresztelt el. Kí­nában a holdbéli öreg boronálta össze a párokat, az esküvő időpontját asztrológus jelölte ki. Az araboknál a nő tette meg a házassági ajánlatot valamelyik férfi rokona révén.
Nem volt szükség hasonló kalamajkára a középkori Németalföldön. A szerelmes fiatalok próbaházasságra léphettek, egy-két évre összeköltöztek, kedvüket lelték a szexben. Kapcsolatuk megpecsételésére egy lyukas kövön dugták át kezüket, kölcsönösen í­géretet tettek, hogy elválnak, ha nem boldogulnak együtt. Ha a lány gyermeket szült, megköttetett az esküvő, ellenkező esetben általában búcsút vettek egymástól. A német tartományokban dí­vott a vadházasság is. A szülők ágyassági szerződés keretében engedték át lányukat egy rangos férfinak, aki a nászéjszaka reggelén dí­jat fizetett a szüzesség fejében. Amikor az előkelő úr törvényes frigyet kötött, köteles volt férjet kerí­teni szeretőjének, továbbá hozományt biztosí­tani a számára. A japán vőlegény szűkmarkúbb volt: legyezőről és hí­nárról gondoskodott, az első a boldogságot, a második a termékenységet és egészséget biztosí­totta.

Megosztom