Anyja lánya?

Féltés és féltékenység. Nevetés és kinevetés. Gondosság és gondnokság. Szeretet és harag. Kimondott érzelmek és kimondatlan sérelmek. Ezek az érzések, helyzetek jellemzik az anya és lánya közti kapcsolatot.

Az anya-lánya viszonyról nem lehet érzelmek nélkül beszélgetni. Sőt. Beszélgetni is nehéz, hiszen ha valakitől azt kérdezzük, milyen a kapcsolata az édesanyjával vagy a lányával, első körben olyan válaszokat kapunk, hogy jó, rossz vagy éppen semmilyen. De ha kitartóan faggatózunk, elkezd ömleni a szó a másikból. így történt ez a miskolci Szabó Mónikával is, akinek gondolatidézőként azt ajánlottam, olvasson bele a Terézanyu pályázatra érkezett í­rásokba, amelyeknek az idén az anya-lánya kapcsolat volt a témája. így talált rá a második helyezett, Bibók Bea művére, amely megpendí­tett a lelkében egy rég elhallgatott húrt.

„Mintha az én anyámmal kapcsolatos viszonyt jellemezte volna Bibók Bea – mondja Szabó Mónika. – Bevallom, elsí­rtam magam, amikor ezt í­rta a szerző: »Anyám szeret, akkor is szeret, ha karácsonykor sem akar látni, velem beszélni. De szép horgolt asztalterí­tőt küld nekem, mert én küldök neki bí­bor szí­nű almasütőt, kezemmel lyuggatott, két héten át áztatott, négyszeresen felfőzött, í­zes, fűszeres zöld diót, mert a gyermek szót kér magamban. A gyermek úgy tesz, ahogy az anyjának jó. Örülök a csipketerí­tőnek 800 méterről, neki jó az almasütő 800 méterről. Anyám okos, megfontolt, mindig van készenléti csipketerí­tő originál, ajándékba, ha kell.«”


Nem adom fel az álmaimat!

„Bibó Bea nem beszél az anyjával, én viszont igen – folytatja történetét Mónika. – Igaz, minden alkalommal gyomorgörcsöm van. Anyám mindig azt mondja, neki nincsenek és nem is voltak elvárásai velem szemben. Ennek ellenére másra sem emlékszem, csak a fenyegetőzésre, hogy ha nem vagyok jó tanuló, akkor vécésnéniként végzem. S hogy ezt bebizonyí­tsa: minden hármasért, amit az iskolában kaptam, én takarí­tottam otthon a budit. Nekem más a kapcsolatom a lányaimmal. Mindennap elmondom nekik, hogy bí­zom bennük és szeretem őket, s bizony ők még kamaszként is elsuttogják nekem ezt a szót. Beszámolnak arról, hogy ki tetszik nekik.

Az első komoly flört azért megrázott: én még 17 éves csitrinek látom Timit, más 17 éves nőnek? De inkább hozzánk jöjjenek a barátjával, mint egy bokorban bujkáljanak. Inkább adok pénzt a fogamzásgátlóra, mint hogy elkí­sérjem abortuszra. Visszatérve az anyámra: biztosan szeret, de nem tud dicsérni, és én nagyon ki vagyok éhezve a jó szóra. Mástól kapok, de nekem tőle kellene. Anyám nem bí­rja elviselni, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek látni szeretne. Nem vagyok elég nőies, ha mégis, utcalánynak nevez, mert túl rövid a szoknyám. Szerinte baj, hogy mindig spórolok valamire, hogy szeretnék saját üzletet. Sokszor idézi kedvenc énekese, John Lennon mondását: »Élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak.« Márpedig én megvalósí­tom az elképzeléseimet.”

Mi a célunk?

Tervekről, vágyakról Rácz Zsuzsa í­ró, a Terézanyu pályázat alapí­tója is tudna mesélni. Az ő nagy célja például, hogy az ötéves Szofi és az egyéves Nóra tudatos édesanyja legyen. Szerinte ehhez az kell, hogy az anya jól ismerje magát. „Fontos tisztában lenni azzal, hogy mi, nők, anyák, szeretők, gyerekek mit akarunk, mi a célunk, milyenek vagyunk, hogyan tudunk örömet szerezni és azt át is adni. Nagyjából a rendszerváltás óta más az asszonyok szemlélete. Már nemcsak az a cél, hogy enni adjunk vagy tiszta ruhát húzzunk a gyerekre, már nem a rend, csend, fegyelem a jelszó, hanem az is számí­t, hogy szeressük, ismerjük a gyereket és önmagunkat.”

Összeomlott tündérvilág

Az idei Terézanyu pályázatra tabudöntögető, igazán katartikus, az érzelmek mélyére leásó í­rások születtek. Van, amelyikben azt meséli el a szerző, hogyan omlott össze egyetemista korában a körülötte lévő tündérvilág, amikor kiderült, hogy az édesanyja a vécében, a vasalt ruhák között üvegeket rejteget, amelyekből bizony fogy az alkohol. Ugyancsak megrázó élmény, amikor az anya évekig nem akarja elhinni a lányának, hogy a nevelőapja szexuálisan molesztálta.

„A súlyos gyermekkori traumák feldolgozása komoly kihí­vást jelent – mondja dr. Kozma Zoltán klinikai szakpszichológus. – Ezeket a sérüléseket leggyakrabban csak pszichoterápiával lehet helyre tenni. Ez nem a felejtést jelenti, hanem a sérülésből adódó következmények elviselését és feldolgozását. Az anya és lánya között, ahogyan az apa és fia között is, felfedezhető versengés. Ez azonban nem baj, a legjobb családban, a legegészségesebben fejlődő viszonyban is megjelenhet.

Ebben az úgynevezett Elektra-konfliktusban jelenik meg az ellentétes nemű szülőhöz való kötődés is. A személyiségfejlődés során a gyermeknek el kell fogadnia, hogy az apja nem az ő párja, neki saját partnert kell keresnie. Olykor a lány birtokolni szeretné az apát, aki ezt nem is veszi rossz néven, főleg, ha az évek során kihűlt a kapcsolata a kedvesével. Viszont a lánynak mindenképpen meg kell értenie azt, hogy az apa – férfi értelemben – nem az övé.”

Természetes, hogy jóban vagyunk

Egy brit kutatás szerint az érintettek egymástól különböző módon élik meg a kapcsolatukat. íltalában a szülők az elégedetlenebbek. Azok, akik legfeljebb ötven kilométerre laknak a gyermeküktől, úgy érzik, hogy utódjuk keveset segí­t nekik, túlságosan leköti őt a munkája, a családja. Főleg a lányokra haragszanak, és ez elsősorban abból ered, hogy az idősek úgy érzik, ők anno sokkal többet foglalkoztak a gyermekükkel, mint amennyit most visszakapnak.

A kaposvári Szabó Vivien í­gy mesél az édesanyjával való kapcsolatáról: „Próbálom felidézni, mi az első emlékem róla. Talán az, amikor elaludtunk és annyira siettünk az oviba, hogy pizsamában mentünk be, és anyu ott öltöztetett át a folyosón. Később már csak nevettünk ezen. Nekem természetes, hogy ennyire jó a viszonyom anyukámmal. A konfliktusokat – mert persze akadnak – sosem veszekedéssel, ajtócsapkodással oldottuk meg, mindig próbáljuk nyugodtan megbeszélni a problémát.”

Bí­zunk egymásban

„Amikor várandós voltam a lányommal, már akkor beszéltem hozzá. Születése után pedig végig önálló lényként kezeltem, akinek van saját akarata – teszi hozzá Vivien édesanyja, Ildikó. – A lehetőségeimhez mérten próbáltam a legtöbbet megadni neki és támogatni. De Vivien azt is megtanulta, hogy nem kaphat meg mindent azonnal. Nem kezeltem gyerekként, de tudta, hol a határ a szülő-gyerek viszonyban.”
Persze Vivien és az édesanyja kapcsolatában ma is vannak nehezebb szakaszok.

„Az első évem az egyetemen botrányosra sikerült, nem mertem elmondani anyunak – emlékszik vissza a lány. – Aztán szépen lassan behoztam a lemaradást, és évekkel később elmeséltem, mennyire rosszul teljesí­tettem anno. Jól nem esett neki az elhallgatás, de balhét sem rendezett. Végül is bevallottam, az egyetemet is elvégeztem, felesleges lett volna az üvöltözés. Nagyon jó, hogy megbí­zik bennem. Soha nem ellenőrizte az indexem, mikor a diplomaosztó után megkaptam, akkor sem nézett bele. Mindig azt mondja, hogy ha van valami probléma, üljünk le, beszéljük meg. Az nem vezet sehova, ha a szőnyeg alá söpörjük. Egyébként nehéz is lenne fenntartani a kapcsolatot, ha folyton hazudoznék vagy titkolóznék, hiszen naponta beszélünk telefonon, és ilyenkor nem csak az időjárásról csevegünk.”

„Természetesen sok mindent megtárgyalunk, de van, amit még Vivivel sem osztok meg – vallja be az édesanya. – A párkapcsolati magánéletem az rám tartozik, mint ahogy az ő magánélete rá. Persze, ha tanácsra van szüksége, bátran fordulhat hozzám, de nem kérdezgetem erőszakosan. S ez fordí­tva is í­gy van. Tiszteletben tartjuk egymást.”


Tenni kell érte

Tisztelet – pszichológusok szerint ez az alapja minden kapcsolatnak. A szakemberek úgy vélik, nem szabad beletörődni abba, ha homokszem kerül a gépezetbe, vagy esetleg meg is áll. Szerintük szinte majdhogynem mindegy, hogyan neveli az anya a lányát, hiszen ha gyermekét végtelenül szereti és megtaní­tja jól kezelni a konfliktusokat, nagy baj nem lehet. A legfontosabb azonban az, hogy az anya-lánya kapcsolat életre szóló kötődés, amiért mindkét félnek tennie kell.

 

Megosztom