Párválasztás negyven éve

A párválasztás negyven, ötven éve sem ment könnyebben, mint most. Mutatják ezt azok a történetek, melyek a szocialista időszak fiatal leányaival estek meg.

Megismerkedhetnek egy ’60-as évekbeli Rómeó és Júlia történettel, a szüzesség elvesztésének problémáival a ’80-as évek elején, s azzal, milyen döntési lehetőségeik voltak azoknak az anyáknak, akik várandósságuk idején egyedül maradtak: ki választotta az abortuszt, s ki szülte meg anyaotthonban gyermekét.

Az alsónémedi love story

A Kádár-korszak elején, 1964-ben ismerkedhettek meg az akkoriban legnagyobb példányszámú női hetilap olvasói egy Rómeó és Júlia történettel, amely a modernitást és az elmaradottságot szimbolizálta. A fiú és a lány családját ugyanis olyan értékek állí­tották egymással szembe, melyeket a szocialista időszak hivatalos értékrendjében elvetendőnek tartottak. Mindkét család módosnak számí­tott a községben, mégis tiltották egymástól a fiatalokat. A lány szülei ugyanis úgy vélték, a házasságokat nem érzelmi alapon kell kötni, hanem gazdasági alapokon. Az 1952. évi IV. tv, a családjogi törvény a házasságot érzelmi és gazdasági alapokon nyugvó közösségként definiálta, tehát mindkét házasságkötési szempontot törvényesí­tette.

A cikkből nem derül ki egyértelműen, mi állí­totta egymással szembe a két családot, azonban vélhetően közrejátszhattak anyagi érdekek is, illetve a szülők eltérő életfelfogása. A lány szülei azzal vádolták a fiú apját, hogy iszákos, mí­g a fiú szülei a lány anyját azzal, hogy zsarnokoskodó természet és nagyon vallásos, gyakran jár templomba. Ez utóbbi nem számí­tott jó pontnak akkoriban. A fiú szüleit a párttitkár úgy jellemezte, mint akik szintén hí­vők, azonban modernebb gondolkodásúak, nem járnak templomba.

A cikk szerint mégis győztek az érzelmek, a lányt megszöktette a fiú a szomszéd falujában lakó nagybátyjához, majd hat hét után visszatértek és a fiú szüleihez költöztek. A lány édesanyja azonban az újságí­ró közvetí­tési kí­sérlete ellenére sem békélt meg választottjával. A szocialista időszakra jellemző azonban, hogy a fiatalok a megoldhatatlannak látszó családi konfliktusban egy állami szervhez, a dabasi járási tanácshoz fordultak segí­tségért: arra kérték a tisztviselőket, segí­tsenek nekik összeházasodni annak ellenére, hogy a lány még nem volt nagykorú, és a szülei nem egyeztek bele a házasságkötésbe. A dabasi járási tanács támogatta is a házasodási szándékot, azonban a Pest megyei tanács megfellebbezte, és a lányt felszólí­tották arra, hogy térjen vissza a szülői házba, ha ezt nem teszi meg, akkor a pomázi ifjúságvédelmi intézetben fogják elhelyezni.

1965 augusztusában az újságí­ró azt hangsúlyozta, hogy nem ért egyet a döntéssel, a szerelem erejére hivatkozott és arra, hogy a fiatalok öt hónapja boldogan élnek együtt, ezért ez az állami beavatkozás káros lenne számukra. Közel egy évvel később a szerző visszatért a helyszí­nre, és ismét kí­váncsian kérdezősködni kezdett, mi lett a szerelmespár sorsa. Végül nem kellett a lánynak ifjúságvédelmi intézetbe mennie, tanácsi engedéllyel összeházasodhattak és megszületett első gyermekük is. A kis Lajoska elégedetten csámcsogó, kövér kisfiú volt, réklije és pólyája az udvaron száradt.

Az anyós elégedett volt a fiatalasszonnyal, akit kis virágszálnak és kedves igyekvő báránykának nevezett, mivel a baba ellátása mellett minden este megfőzte a vacsorát az egész családnak. A fiatalok házépí­tésbe fogtak, ugyanabban az utcában kétszobás házat terveztek előszobával, hallal, hálószobával, Varia-bútorokkal. A lány családja a kisgyermek születése ellenére sem békült ki a szerelmespárral, nem fogadták az újságí­rókat, a fotóriporterrel majdnem összeverekedtek. A cikk tanúsága szerint bár a szerelmesek élete nyugvópontra jutott, a családok nem békéltek meg egymással.

Hogyan vesztettem el?

Az 1980-as évek elején már nem Rómeó és Júlia történetekről cikkeztek az újságok. Az akkoriban legolvasottabbnak számí­tó ifjúsági havilapban, az Ifjúsági Magazinban arról közöltek cikksorozatot, ki, hogyan vesztette el a szüzességét.

A sorozat beharangozójában az újságí­ró hangsúlyozta, hogy „változnak az idők és változnak az erkölcsök” is. Ami régen a nő legszentebb kötelessége volt, vagyis megőrizni ártatlanságát a házasságkötésig, az már cikinek számí­tott az évtized elejének fiatalságánál: a minap pár tizenévest láttam vihogni egy kétségbeesett társukon, aki – mint mondták – még mindig szűz. A cikksorozatnak az is célja volt, hogy meggyőzze arról a fiatal lányokat, nem mindegy, kivel és milyen körülmények között veszí­tik el a szüzességüket. Az elrettentő történetek között szerepelt Cs. E. ipari tanuló sztorija. A cérnavékonyra tépett szemöldökű lányt, aki az interjút „Play Jazz” feliratú pólóban adta, haverjai megerőszakolták egy taxiban Csillaghegy és Békásmegyer között félúton. S bár hangsúlyozta, hogy szerelmes már sosem lesz, továbbra is együtt járt „Lósznyával”, aki ott volt a taxiban is.

A történet ellenpontja K. I taní­tónőé volt. A világoskék virághí­mzéses batisztblúzt viselő lány, szája szögletében riadt mosollyal, már két hónapja járt együtt Pistával, amikor a fiú azt mondta neki, hogy elvenné feleségül, azonban ahhoz tudnia kéne azt is, összeillenek-e szexuálisan. Előre megbeszélték, hogy akkor lesznek együtt, amikor nincsenek otthon a háziak. A lány kitakarí­tott, vett bort és virágot. Pista is borral érkezett, a gátlások oldására ittak is. Az első alkalmat pár további követte, azonban az udvarló elmaradt, nem ment többet, a lány az interjú készí­tésekor sem értette miért.

 

Kórtermi őszinteség

Mí­g az Ifjúsági Magazin szerzője a lányokat a szüzesség meggondolatlan elvesztésétől óvta, máshol időről időre megjelentek cikkek olyan lányokról, akik egyedül maradtak születendő magzatukkal, és inkább az abortusz választották, minthogy megszüljék gyermeküket. Egy 1987-es cikk tanulságos történeteket közölt megbí­zhatatlan férfiak áldozatául esett lányokról. Egyikük egy olyan sráccal kezdett el együtt járni, akinek felesége és gyermeke volt. A szeretőkapcsolatot fenntartó férfi a lány elbeszélése szerint utalt arra, hogy akkor választaná őt, ha születne közös gyermekük.

A lány abbahagyta a tablettaszedést, terhes lett. Elmondása szerint „iszonyú boldog volt”, s az éppen tévét néző férfival közölte az örömhí­rt, aki csak annyit mondott ökölbe szorult kézzel: nem tarthatod meg! Az abortusz után a férfi bement hozzá a kórházba banánnal és naranccsal. A lány a narancsot a fejéhez vagdosta, a banánt kidobta a szemetesbe. Mindennek ellenére a kapcsolatot újrakezdték, s a lány ismét várandós lett. Azonban a férfi ismét eltűnt, a lány nővére látta meg az utcán a feleségével, aki szintén állapotos volt.

Amikor a férfi tudomására jutott, hogy mindketten gyermeket várnak tőle, a lánytól ismételten azt követelte, vetesse el a magzatot. Mire a lány azt mondta neki, hogy megteszi, ha ad neki 18 ezer forintot. A férfi ezt meg is tette, ő tévét vásárolt belőle és a gyermeket sem tartotta meg. A lány története veszedelmes viszonyukról nem volt egyedülálló, számos hasonlót közöltek le a lap hasábjain.

 

Anyaotthon

A párkapcsolati útvesztőkben eltévedt fiatal lányok közül azokról közöltek egy izgalmas cikket 1968-ban, akik anyaotthonban szülték meg gyermeküket. Az anyaotthon elsőrendű célja a cikk szerzője szerint az volt, hogy megmentsék azokat a születendő gyermekeket a társadalomnak, akiket nem családban vártak. A szocialista időszak hivatalos diskurzusában ugyanis a teljes, apából és anyából álló család és az abban születendő, majd felnövő gyermek jelentett értéket.

Az áhí­tott társadalmi felemelkedést szimbolizálta annak a lányotthonban szülő egyedülálló anyának a története, aki az anyaotthonba bemenvén azt állí­totta, ő maga szegény lányként nem is akart volna hozzámenni csinos egyetemista udvarlójához. Azonban a cikk szerzője szerint bevallotta, hogy nem is orvos szülők gyermeke volt a fiú, hanem kőműves, csak amikor kiderült, hogy teherbe esett, elhagyta őt.
A másik, tragikus történet főhősnőjének volt hol laknia, azonban egy nős emberbe lett szerelmes és szült neki gyermeket.

A fiatal lány édesanyja azonban nem engedte, hogy a csecsemőt hazavigye, hiába sí­rt naphosszat és viaskodott önmagával. Az anyaotthonban azt tanácsolták neki, hogy tartsa meg és nevelje fel a gyermeket, mivel dolgozni tud és az állami gyermekintézményekben munkaidő alatt is gondoskodni fognak a kicsiről. A család makacs ellenállásának hatására a lány örökbe adta a gyermeket és hazament, azonban két hónap múlva visszatért az otthonba és a gyermekéért könyörgött.

A történet elbeszélője, az otthon dolgozója hangsúlyozta, hogy új ruhában, cipőben és karórában volt. Az örökbefogadás miatt azonban információt nem adhattak neki, hazatérve öngyilkos lett. A történet azt is szimbolizálja, hogy annak az anyának, aki nem nevelheti fel gyermekét, értelmetlenné válik az élete.

Bár a szocialista időszak hivatalos diskurzusában azt jelení­tették meg értékesnek, ha egy gyermek családban születik, ideális párkapcsolatnak pedig azt, ha a lányok szűzen mennek férjhez és a házastársak hűségesek egymáshoz. A házastársi hűség idealizálása nyughatott katolikus és szocialista erkölcsi alapokon is, akárcsak a nukleáris család értékként megjelení­tése. Azonban – ahogy fent idéztük – a jogszabály a házasságot nemcsak gazdasági, hanem érzelmi közösségként is definiálta.

Ezzel szemben a fent idézett cikkek s a korszakban nagy sikert arató Miskolczi Miklós kötetek, a Szí­nlelni boldog szeretőt, majd az azt követő Hazudni boldog hitvest is azt bizonyí­tja, hogy a párkapcsolati viszonyok s a gyermekvállalás kérdései sokkal összetettebbek voltak. Ennek oka egyrészt az is lehetett, hogy az 1960-as évek második felétől a sajtó közölt a nyugati hippi mozgalmakról, kommunákról, eltérő életfelfogásokról is cikkeket. Másrészt, mivel az emberek eleinte nem, majd csak háromévente utazhattak Nyugatra, s akkor is korlátozott valutakerettel, í­gy kalandot és izgalmakat a mindennapokban nem a turizmus jelenthetett az állampolgároknak, hanem esetleg az eredetileg a „hanyatló kapitalizmus ópiumának szánt öncélú szexualitás” is.

Megosztom