2018.10.19. ,
facebookrss


LEGFRISSEBB SZÁM

cimlap

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Email*
Név*


Mondd ki! De hogyan?

Vér nélküli forradalom, de mégiscsak forradalom, amikor valódi énünk, a maga igényeivel és jogaival, előmerészkedik a visszahúzódás csigaházából.

Jakabffy Éva
2013.11.11  14:30   
mail
nyomtatás
betuméret növelés
betuméret csökkentés

Vér nélküli forradalom, de mégiscsak forradalom, amikor valódi énünk, a maga igényeivel és jogaival, előmerészkedik a visszahúzódás csigaházából. Ne számítsunk ovációra! Először senki sem lesz boldog, hogy immár nem csak őróla van szó.
Beleszerettünk az őszinteségbe. Leásni valódi érzéseinkig, és azokat kifejezni, alapvető modern foglalatossággá vált. A bökkenő csak az, hogy egyre nehezebb igazán kíváncsi fület találni. Őszinte énünk nem mindig esik egybe szórakoztató énünkkel. Így ha valódi figyelmet akarunk, a pőre önvallomás nem elég. Fűszereznünk kell valamivel, vagy mondjuk hisztérikusan felnagyítva az érzéseket. Ezt azonban legtöbben nem szeretik. Akkor talán az önirónia a jó tálalás? Helga Kotthoff (Freiburgi Egyetem) akadémikusnő szerint a nők szívesen ironizálnak maguk felett. Viszont nem biztos, hogy a férfiak ezt a helyükön kódolják. Esetleg úgy veszik, hogy a nő alárendeli magát, nem kellően magabiztos, és már megint tőlük akar visszajelzést. Közelítünk ahhoz a témához, ami a legtöbb gondot okozza: a nemek közti őszinteséghez.


Férfinyelvből alapfokú

A legtöbb nőnek nem gond feltárulkozni más nők előtt, a férfiak viszont nem mindig bizonyulnak ideális hallgatóságnak. Gyakran érzik úgy, hogy valami túl hosszúra nyúlik, vagy ami rosszabb, teljesen értelmetlen. Legalábbis, ha azt a nő a saját természetes nyelvén adja elő.

Az intelligens nő előbb-utóbb levonja a következtetést: ha nem akar több zsákutcába futó kapcsolatot, az izgalmas, de számára mégis csak második nyelvet kell megtanulja, ami a férfié. Csakhogy amint ezt megtanulta, könnyen szembesülhet egy különös mellékhatással: hogy a férfinyelven való beszéd a férfiról való beszédet jelenti. És ha a férfi mégis a nőről érdeklődik, akkor lényegében azt tudakolja, a nő mit gondol őróla. Vannak még a férfinyelvben további megengedett témák is, melyek a férfi érdeklődési köre szerint változnak. A nő akkor jár jól, ha ezek saját érdeklődési körével egyeznek. Más esetben olyan gyötrelmeknek néz elébe, amelyek hasonlatosak az iskolában átéltekhez, kivéve, ha a férfi ékesszóló, de az ilyen mellett meg végleg nem lehet szóhoz jutni.

A férfinyelv elsajátításával, úgy tűnik, mindent megoldottunk. De hogyan lehetne belecsempészni némi bensőségességet? Elvégre nem lehetünk örökké mosolygó gésák. Néha bizony feltörnek azok az érzelmek, és úgy tűnik, muszáj valamit közölni, amire férfi nyelven nincs kifejezés, vagy esetleg van, csak mi nem ismerjük.

Ősi leosztás

A nők agyába talán évmilliók alatt huzalozódott be az, hogy bizonyos dolgokat jobb ráhagyni a férfira. Higgye csak, hogy ő dönt el mindent, a valóságban úgyis mi irányítunk, a magunk finomabb eszközeivel.
Így azonban a férfi megszokhatja, hogy nekünk az ő igényei, érzései fontosabbak, mint a sajátjaink. Ha egyáltalán vannak ilyenek. Miután nem mondjuk ki, mit érzünk, a férfi elnagyoltan úgy véli, érzelemvilágunk abból áll, hogy őt/családunkat szeretjük.

Szívesen töltjük időnket a konyhában - egyszerűen jól elvagyunk egy kozmoszban, amely őkörülötte forog. Tetézi ezt, hogy gyermekeink is ugyanezt hiszik rólunk. Meg hogy másra se vágyunk, mint türelmesen hallgatni őket, és válaszolni gyakran ismétlődő kérdéseikre. Ebben a kellemes egyensúlyi állapotban nagyjából működik is a család. Ekkor a nőt a környezete felruházza a tündér archetípus tulajdonságaival. A mesebeli tündér is mindig jó, mindig rendelkezésre áll, saját igényei nincsenek vagy nem tolakodók. Állandó kegyelmi állapotban lebeg, és lesi mások kívánságait, melyek teljesítése módfelett boldoggá teszi. Igen ám, de roppant nagy koppanás a tündérnek, amikor ráébred, mondjuk egy karácsonyi hajsza után, hogy annyit se mondhat ki: elfáradtam, egy kis nyugalomra lenne szükségem.

Továbbá nem veszik jó néven a tündértől még saját ízlése megnyilvánulásait sem. Például, hogy ő rosszul lesz attól az ételtől, amit a férje szeret. Nem, az nem létezik, olyan nincs. Hiszen attól mindenki csak jól van. Ez merő hisztéria. A virtigli tündérnek kikapcsolódása sem lehet: hogy képzeli, hogy felborítja a családi költségvetést vagy időbeosztást! Nem lehet fáradt. Elég időd van neked pihenni, mondják neki. Nem lehet beteg: te mindig beteg vagy, kapja meg rögtön. Nem lehet szomorú. Megjövök jókedvűen, és te ilyen fejjel vársz? Ha látnád magad ilyenkor! Pont ezen a napon kell ezzel előjönnöd? Persze semmi különös nap nincs. Hanem minden nap ez a nap. A férfi napja, a gyereké, mindenkié, az egy szál nőt kivéve.

Megy is ez mindaddig, amíg a nőnek nem merül le végleg az akkumulátora, mert akkor aztán egy nap alatt beáll a káosz, hiszen a többiek megszokták, hogy csak a problémákat hozzák, a rendetlenséget fokozzák, hogy mindig saját, folyamatosan változó igényeik langymeleg áramlatában sodródjanak. Hogy csak úgy lelegeljék, amit eléjük raknak. Szokásos szlogenekkel: de hát én dolgozom, hazajárok, mi kell még. Amúgy persze sokszor a nő is dolgozik, esetleg még tanul is mellette. De mindennek nincsenek olyan körvonalai, mert az ő munkájáról nincs mit és annyit beszélni. Természetesen ez csakis a férfi szemszögéből látszik így. Ez is ősi leosztás: a férfi hazatér a vadászatból, az kaland, arról lehet beszélni. A zsákmány ugyan legtöbbször sehol, a család azt eszi, amit a nő gyűjtögetett, minden felhajtás nélkül. Persze, hogy ez nem téma.



Egyszer aztán, amint kifogy az energiája, a tündérből előtörnek az elemi életfeltételek iránti igények. Kezdené kifejezésre juttatni minimális személyiség- és szabadságjogait. Ám ekkor rögtön valami alkalmatlan szerencsétlennek minősül: hol vagy te ahhoz képest, hogy a nagyanyám, az ükanyám 19 gyereket felnevelt, 119 évig élt egészségben, s 28-féle süteményt sütött ünnepekre? Minden gyerekét kiházasította. Nappal feküdni, konyhában leülni sose látták. És ha erre a nő, aki ehhez képest egy csőd, évek után először felemeli a hangját, na abban a pillanatban a boszorkány archetípusba fordul át. Hisztérika, sárkány, idegbeteg, fúria. Most látom csak, kit vettem el. Olyan maga alá temető szózuhatag következhet, amely jó időre elveszi a nő kedvét a lázadástól.


Elhallgattatva: Mintha egy gonosz varázslat tenne lakatot a szájra. Ha ugyanis korábban már kiépült egy dominanciaviszony a mi rovásunkra, önérvényesítő fellépésünket a másik éppúgy támadásnak veheti, mint ha agresszívek volnánk. Ha évekig, évtizedekig nem merjük kimondani, amit kellene, az a tabu ereje. Vagy a bénító tekintet ereje, a fagyott csend ereje. Ez odáig mehet, hogy már magunkban sem találunk szavakat mélyebb közlendőinkre, végül pedig amnézia is elfedheti azokat. Nem kell sajnálni az időt, vissza kell játszani a beszélgetéseket, kíméletlenül feltárni: mikor hallgattam el, amit ki kellett volna mondanom? Mikor mondtam végül egészen mást, és miért? Talán belesodródtam a másik erőterébe, és eljátszottam egy kéretlenül rám osztott szerepet? Miközben ezt felidézzük, figyeljük érzéseinket, testi reakcióinkat. Majd lassan oldjuk fel őket úgy, hogy ellazítjuk megfeszülő izmainkat, s egyenletes légzés segítségével visszanyerjük nyugalmunkat. Ismételjük meg magunkban a főbb mondatokat, amelyek elhangzottak, és érezzük, hogy már nem billentenek ki nyugalmunkból. Mit mondanánk így? Sikerül-e megtörni a minket elnémító, vagy a velünk nem a megfelelő szavakat mondató, gonosz varázst? Megtaláljuk-e az ellen-varázsszót vagy mondatot? Vigyázzunk: a legtöbb, amivel próbálkozunk, hatástalan. A „figyelj már egy kicsit rám is", „már megint kezded", „szállj le rólam", „folyton ismétled magadat", a „nem beszélhetnénk másról" és társai semmire se jók. Azon kívül, hogy ellenségességet váltanak ki.

 

Újraírt történetek

Melyek akkor a jó mondatok? A legkönnyebben akkor jutnak eszünkbe, ha a jövőbeli helyzetet nem képzeletünkben játsszuk le, hanem a valóságban teszünk egy-két főpróbát. Erre teremt alkalmat a pszichodráma nevű, csoportterápiás módszer.

Itt előre lejátszhatjuk, hogyan szeretnénk alakítani egy beszélgetést. A másik ember, mondjuk a férjünk szerepére olyan csoporttársat választunk, aki a leghitelesebben tudja őt képviselni. Miután belemelegszünk, a drámavezetők érzéseink tudatosítására szólíthatnak fel. Majd szerepcsere következik, és most a társunk mondja vissza a mi mondatainkat. Mit szólunk ezekhez? Milyennek látjuk viselkedésünket kívülről, a férj szemszögéből? Ezeket tudatosítva, úgy játsszuk újra az eredeti szituációt, hogy ahol kell, módosítjuk. Egészen addig, amíg a lehető legjobb kifejezéseket meg nem találtuk.

Gyakori ilyenkor a katarzis: rájövünk, hogy szót lehet érteni a megközelíthetetlennek vélt társunkkal, vagy le lehet szerelni támadásait. Hogy amit kimondhatatlannak véltünk, kimondható.
Új viselkedésrepertoárt építünk ki, amelynek azonban még rögzülnie kell. Ha egyszer sikerül slágfertignek lennünk, attól még a ledermedt óembert nem hagytuk teljesen magunk mögött. A régi reakciónak halványulni és gyengülni kell. Keressük meg annak eredetét: mikor tettek lakatot a szánkra, és kik? Általában egy korai emlék kerül elő. Ezt is újrajátszhatjuk, alakíthatjuk a dráma színpadán. A múlt átírása azért hasznos, mert a fő reakcióink már gyermekkorban rögzülnek, amikor a kiszolgáltatottság, a kimondani-nem-tudás érzése óriási erővel nehezedhet ránk.

Az oldás nem könnyű, sok fájdalom szakad fel közben. Még nehezebb azonban az új szokások rögzítése. Ez az egyik ok, amiért az önismereti terápiákat viszonylag hosszú időre tervezik: így újabb és újabb impulzusokat kapunk a változtatáshoz. Ha azonban magunkra kell hagyatkoznunk, mi vagyunk az impulzusforrás. Segíthet az állandó visszacsatolás: naplót vezetni a változásokról, siker esetén megjutalmazni magunkat, éppúgy, mint például a fogyókúráknál. Csak itt agyunk elemi ösztöneit fogtuk diétára.







A kommenteléshez be kell jelentkezni.

Hozzászólások

Nincs hozzászólás