Kovácsnétól Kiss-Kovácsig

Akár szereti valaki a nevét, akár utálja, azért mégis ragaszkodik hozzá. A nőknek ezért nehéz dilemma, milyen formában viseljék házasságkötés után. Ma számtalan variáció közül választhatnak. De hogy volt ez negyven éve?

Komjáti Vera munkáslány, a Lőrinci Fonó dolgozója. 1960-ban ment férjhez Rápolthy László villanyszerelőhöz. Náluk nem is volt kérdéses, hogy az új asszony a férje nevét viselje. A kor legjelentősebb női magazinja számára esküvőjük azért volt érdekes, mert Vera és öt testvére korán árvaságra jutott.

Komoly fiú, komoly szándékkal

A kislány hatéves volt, amikor gesztenyebarna hajú, álmatag tekintetű édesanyja kenyérdagasztás közben összeesett és meghalt. Az újságíró kicsit elmarasztalta az egyébként szótlan, szorgalmasan dolgozó fiatal lányt, mivel hétvégente jampiruhába öltözött és úgy táncolt, hogy túltett a tánciskola legvagányabbjain is. Egy ilyen táncmulatságon ismerkedett meg jövendőbelijével, a villanyszerelő fiúval, akinek nem tetszett ?a rángatózás, ugrabugrálás?, és inkább politikáról, könyvekről akart beszélgetni vele.

A fiú komoly szándékát az is bizonyította, hogy vasárnap délelőtt várakozott a leányszálló portáján, amely időpontban a cikk szerzője szerint csak a komoly udvarlók merészkedtek be az intézménybe. Az árva leányt végül Fehérváriné Irénke nénitől, a nevelőnőtől kérte meg a fiú, az esküvői hideg ebédet is ő szervezte meg a párttitkár és a kiszesek segítségével. Irénke néni elégedett volt a vőlegénnyel, mert ?jó munkásembernek? látta, aki jól keres és takarékos is. A fiatal pár életútjának alakulásáról a magazin olvasói több mint két évtizeddel később szerezhettek tudomást, amikor fiuk házasodott. Arról, hogy az az esküvő mennyiben volt más, cikkünk végén lesz szó.

Tisztességes nő csak a férj nevén

1945 előtt a megházasodott nő köteles volt férje nevét viselni, esetleges válás esetén maga nem változtathatta meg asszonynevét. A névváltoztatást volt férje kezdeményezhette kizárólag az asszony érdemtelenségére hivatkozva. Tehát a lánykori nevét viselő nő 1945 előtt hajadon volt, vagy volt férje nevének viselésétől erkölcsi okokból eltiltott asszony. Ez a korábbi gyakorlat is állhatott annak a hátterében, miért ellenezte a közvélemény azt, hogy a nők házasságkötés után is megtartsák leánykori nevüket, pedig ez a döntés annak a szimbóluma is, hogy a nők egyenjogúak a férfiakkal.

A szocialista időszakban a nők egyenlőségét hirdető sajtóban ezért is jelenhettek meg viszonylag gyakran a nők eredeti nevének megtartását pártoló újságcikkek. Másrészt az újságírók a szocialista korszak egészében a nők számára a férjezett státuszt, a gyermekek számára a teljes családot tartották ideálisnak. Ezt azzal indokolták, hogy a házasságkötés a nőknek anyagi biztonságot, társadalmi megbecsülést jelent, a közös névviselés pedig az együvé tartozást szimbolizálja.

Bár az 1952. évi IV. tv.., a családjogi törvény, már hatálybalépésétől kezdve lehetővé tette a házasságban élő nőknek, hogy férjük teljes neve és a -né toldat helyett leánykori nevüket megtartsák, és azt használják, azokat, akik ezt a formát akarták választani, legtöbbször maga az anyakönyvvezető beszélte rá a Kovács Józsefné változatra. Egy 1974-es cikk szerzője F. Katalint bátornak tartotta amiatt, hogy megtartotta lánynevét annak ellenére, hogy nem volt művész, ?csak? tisztviselő. Az újságíró szerint Katalin azért mert így dönteni, mert Erdélyben nőtt föl, öntudatos közegben, s vezetékneve különleges volt, melyet nem akart eldobni.

A társadalom számára, ha valaki X. Y.-néként mutatkozott be, azt reprezentálta, hogy férjezett, tehát tisztességesnek tartható asszony. Még a 2000-es évek elején is az akkor 70 éves, egykori 56-os elítélt egyetemi tanárom azt tanácsolta, házasságkötés esetén érdemes a Kovács Józsefné Kiss Ilona névváltozatot felvenni. Indoka az volt: ?Sosem lehet tudni, mi történik ebben az országban, Eszter, ez a forma biztonságot ad. Használhatja csak az asszonynevét, de a lánynevét is.?

Döntsd el te!

Az 1974. évi I. törvény tette lehetővé a nőknek Magyarországon, hogy a házasságkötés után például a Kovácsné Kiss Ilona nevet használják. Egy 1978-as cikk szerzője utánajárt annak, hogy Budapest egyik legfelkapottabb házasságkötő termében, az I-es számúban, milyen nevet választanak a leendő feleségek. Az anyakönyvvezető statisztikája szerint ? annak ellenére, hogy a leendő férjek azt támogatták, ha menyasszonyuk a teljes nevüket vette fel ? 100 nő közül 9 tartotta meg leánykori nevét. Például egy 34 éves orvos felesége, egy 24 éves rendezőnő. 30-an kérték a férj családi nevéhez kapcsolni saját leánykori nevüket. Így döntött például egy 22 éves mérnöknő, aki egy 23 éves egyetemi hallgatóhoz ment feleségül.

Az anyakönyvvezető nem számolt be névviselésről kapcsolatos vitáról, arról azonban igen, hogy a menyasszony sokszor a leendő férjet kérdezi: mit szeretne, a házasságkötés után hogyan viselje a nevét? A leendő férjek erre általában úgy válaszoltak a menyasszonynak: döntsd el te. Az újságíró ezt csípősen úgy kommentálta, hogy míg új a szerelem, nagy az egyetértés a párok között. Egy olyan eset azonban előfordult, hogy a házasságkötés után az új asszony visszatért a házasságkötő terembe, hogy mégis fel szeretné venni férje nevét. Ennek oka az volt, hogy a férje úgy vélte, nem is szereti igazán, ha a házasságkötés után is leánykori nevét használja.

Az újságíró arról is érdeklődött, kik választják a leggyakrabban a Kovácsné Kiss Ilona formát. Az anyakönyvvezető szerint az idősebb házasuló nők, azért, mert megszokták már saját nevüket. A diplomás nők pedig azért, mert eredeti nevükön ismerik őket a szakmában. Az V. kerületi Tanács anyakönyvvezetője érdekes jelenségnek tartotta, hogy amióta ezt a névhasználati formát bevezették, kevésbé lázadoznak azok a házasulandó nők, akik meg akarják tartani eredeti nevüket, így is hangsúlyozva egyenjogúságukat a férfiakkal. Gazdag Ildikó gépészmérnök is emellett a forma mellett döntött, a cikk szerint azért, mert már így szerzett hírnevet. Leendő férje viccelődött azon, hogy így a jövőben is mondhatja: Gazdag lányt vett feleségül.

A külföldi férjet választók ? idomulva az ottani szokásokhoz ? vették föl leggyakrabban férjük vezetéknevét és hozzákapcsolták keresztnevüket. Sokan, akik megtartották lánykori nevüket, szülés előtt kértek névváltoztatást, nehogy leányanyának nézzék őket.

Leányanyák leánynéven

A névviselés szimbolikus jelentőséggel akkor bírt, amikor valaki házasságon kívül szült gyermeket. A lányanyaság legfeltűnőbb jelének számított a korszakban, hogy a lányként szülő nők értelemszerűen leánykori nevüket használták. Egy újságíró a lányanyákról írott cikkének sem véletlenül adta azt a címet 1969-ben: ?Anyák ? leánynévvel?. A cikk írója, amikor elhatározta, hogy munkásnőként dolgozó lányanyákról ír, úgy döntött, hogy úgy keres magának riportalanyokat, hogy a Kispesti Textilgyár SZTK osztályán megnézi: kik azok, akik lánynéven szerepelnek a nyilvántartásban, és családi pótlékot kapnak. Ezeknek a nőknek a nagy többsége tényleg lányanya volt. Akkoriban ugyanis még az elvált nők nagy része is megtartotta volt férje nevét. Az újságíró hangsúlyozta, hogy csak azok az elvált asszonyok mondtak le volt férjük nevéről, akik a férfit ?érdemtelennek tartották rá, hogy az ő nevüket viseljék? iszákossága, durvasága miatt. A cikk szerzője azért tartotta elgondolkoztatónak a jelenséget, mert az ?újfajta emberi öntudat, magatartás, önérzet? jelének tartotta, vagyis a női egyenjogúság szimbólumának, hogy voltak olyanok, akik elég bátrak voltak ahhoz a válás után, hogy ismét lánynevüket viseljék.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2011. márciusi számában olvasható.

Megosztom