Vércsoportdiéta-mítosz

Bizonyára sokan hallottak a vércsoportdiéta áldásairól. Sajnos azonban ez nem más, mint közönséges átverés.

A parazitaelmélet

Ha valaki a Medline orvosi adatbázisban rákeres az ?AB0 vércsoportrendszer? kulcsszó-kombinációra, nagyjából 7600 tanulmányt talál. Ebből egy sem foglalkozik azzal, melyik vércsoportnak mi volna az optimális étrend. Peter D?Adamo könyve 1996-ban jelent meg.
Ha addig nem is figyeltek volna fel a vércsoport és a táplálkozás kapcsolatára, ezután biztos, hogy sok kutató esett volna neki a témának ? ha lenne bármilyen tudományos alapja. Ugyanebben az adatbázisban több száz és ezer tanulmány foglalkozik a vércsoportok és a betegségek kapcsolatával, ami legalább olyan hókuszpókusznak tűnne ? ha nem volna igaz. A teljes tudománytalanságán kívül tehát nincs egyéb oka annak, hogy D?Adamo munkásságáról nem vesz tudomást a tudósvilág.
Mivel D?Adamo állandóan a lektinekkel jön, megkérték Arpad Pusztait, a lektinkutatás nemzetközi szaktekintélyét, hogy véleményezze a vércsoportdiétát. ?Annyira irritált, hogy nem tudtam elolvasni, a tudományos hihetőség töréspontjáig jutott el? ? írta a tudós.
A vércsoportdiéta parazitaelmélet, azaz hitelességét a tudománytól kölcsönzött eredményekre és terminológiára építi.

Mik ezek a lektinek?!

A lektinek olyan fehérjék, amelyek szénhidrátokhoz tudnak kötődni, és némelyek képesek több sejtet ? mint valami ragasztó ? összeragasztani. A lektinek tényleg nem mindig a barátaink. A növényekben és az állatokban egyaránt megtalálhatók, számuk több ezerre tehető, funkciójuk rendkívül sokrétű. A növények arra fejlesztették ki őket, hogy megvédjék magjaikat az elfogyasztástól. Minket tehát elsősorban az érdekel, mi van, ha elfogyasztjuk őket.
D?Adamo egész vércsoportdiétája arra épül, hogy szerinte a lektinek egyesek vörösvérsejtjeit kicsapják, másokét meg nem, és mindenkinek csak azok az ételek ajánlottak, amelyek az ő vércsoportjukra nézve nem károsak. Kétségtelen, hogy van egy-két lektinfajta, amelyet a vércsoportok elkülönítő meghatározására használnak, mert ezek szelektíven csapnak ki egy-egy vércsoportot. Nagyon sok lektint ismerünk, de ezek közül csak némelyik okoz a lombikban vérsejtkicsapódást. Amelyek ilyen tulajdonságúak, azok viszont ? az említett vércsoport-specifikusoktól eltekintve ? mindegyik vércsoportra ugyanúgy hatnak.
Nincs értelme tehát, az egyik vércsoportnak a fahéjat kerülni, a másiknak a csicseriborsót, mert mindkettő mindegyik vércsoportra egyformán hat. Még senki sem kapott infarktust fahéjtól, mert egy dolog a lombik, és egy másik a bélrendszer. A lektinek többsége ugyanis ártalmatlan, vagy főzéskor lebomlik. Amelyik ártalmas, azt tényleg jobb széles ívben elkerülni.
Elsősorban azokkal a lektinekkel van bajunk, amelyekkel az evolúció során nem találkoztunk. Ezek a hüvelyesekben (bab, szója, földimogyoró), a burgonyafélékben (burgonya, paradicsom, padlizsán), a gabonafélékben és a tejtermékekben vannak. Ezeket a növényeket azonban D?Adamo melegen ajánlgatja, miközben lektinjeik veszélyesek. D?Adamo teóriája nem evolúciós szempontú táplálkozástan, csak annak van álcázva. Ha valaki elolvassa aprólékos útmutatásait, hogy pl. ki milyen teát ihat, úgy tűnhet, mintha hatalmas kutatás állna a háta mögött. Valószínűleg ez is a céljuk az önkényes ételcsoportosításoknak. Ezeket az étrendi tanácsokat megfogadni tehát életveszélyes.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2010. novemberi számában olvasható.

Megosztom