Gyereksarok
A henyélés tudománya
Élt egyszer egy öreg török, akinek egyetlenegy fia volt, s jobban szerette ő azt a saját szeme világánál. Tudni való, hogy a törököknél a legnagyobb istencsapás a világon a munka, így hát, mikor a fiú betöltötte tizennegyedik évét, úgy gondolta az öreg, hogy iskolába adja, hadd tanulja meg, miféle módszerrel lehet a legjobban henyélni.
Lakott az
öreg török közelében egy tanítómester, akit mindenki ismert és nagyra tartott,
mert egész életében nem csinált egyebet, csak amit nagyon muszáj volt. Elment
hozzá az öreg török, s kint találta a kertben: egy fügefa árnyékában hevert,
feje az egyik párnán, dereka a másikon, ülepe a harmadikon. Gondolta magában az
öreg török: „Mielőtt beszélnék vele, hadd látom, mit csinál”, azzal elbújt egy
sövény mögé, hogy kilesse.
A tanár
mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt, akár egy halott, csak amikor azt
hallotta, hogy platty, egy érett füge hull melléje, akkor nyúlt érte komótosan,
szájába tette és elmajszolta. Aztán tovább hevert, akár egy fahasáb, várta,
hogy lehulljon egy másik füge.
„No, éppen
ilyen tanítómester kell a fiamnak”, gondolta magában a török, azzal előjött
leshelyéről, köszönt, és megkérdezte a mestertől, hogy hajlandó-e megtanítani a
fiát a henyélés tudományára.
– Ember –
szólalt meg a mester leheletnyi hangon –, ne beszélj annyit, elfáradok, amíg
hallgatlak. Ha jó törököt akarsz neveltetni a fiadból, küldd ide és kész. Az
öreg török hazament, kézen fogta a fiát, pehelypárnát nyomott a hóna alá, s
odavitte a kertbe. – Aztán jól figyelj – kötötte a lelkére –, mindig azt
csináld, amit az édes semmittevés tanítómesterétől látsz! A fiú, akinek e
tudományhoz egyébként is tehetsége volt, maga is leheveredett a fügefa alá, s
nézte, hogy valahányszor lehull egy füge, a mester érte nyúl és fölszedi a
földről, hogy megegye. „Minek érte nyúlni, csak fölös fáradság”, gondolta
magában, azzal kitátotta a száját, úgy nyújtózott el. Egy füge a szájába
pottyant, ő lassan bekebelezte, aztán megint tátott szájjal várt. Egy másik
füge kicsit távolabbra hullott, erre már nem mozdult, csak elsuttogta: – Miért
ilyen messzire? Füge, pottyanj a számba! Mikor a mester látta, hogy tanítványa
milyen furfangos, így szólt: – Eriggy haza, nincs már mit tanulnod, többet
tanulhatnék én tetőled.
A fiú hazament apjához, az pedig hálát adott a égnek, amiért ilyen eszes gyerekkel áldotta meg.
