Gyereksarok
Az almalány
Volt egyszer egy király meg egy királyné, akiken úrrá lett a bánat, mert hiába várták, hogy gyerekük szülessen. A királyné nagyokat sóhajtott: - Miért nem szülhetek én is úgy gyereket, ahogy az almafa almát terem? Hát erre az történt, hogy a királynénak gyerek helyett almája született. Olyan szép, rózsás alma volt, amilyet még nem látott a világ. A király pedig kitette egy aranytálcán az erkélyre.
Ezzel a
királlyal egy másik király lakott átellenben, s mikor ez a másik kinézett
egyszer az ablakon, a szemközti király erkélyén egy gyönyörű, rózsás arcú lányt
pillantott meg; olyan volt az, akár egy mosolygós alma, ahogy a napon fésülködött.
Úgy elámult a király, hogy a szája is tátva maradt, mert ilyen szép lányt bizony
még nem látott. De a lány észrevette, hogy figyelik, szaladt a tálcához,
belebújt az almába és eltűnt. A király tüstént belészeretett.
Mitévő
legyen, bekopogtat a szemközti palotába, és a királynét keresi. - Felség - áll
elébe -, kérnék én kegyedtől egy szívességet.
- Hallgatom,
felség; a szomszédjának amit csak tud, megtesz az ember... - feleli a királyné.
- Adja nekem
azt a szép almát, amelyik ott van az erkélyen.
- Mit nem
mond, felség? Hát nem tudja, hogy annak az almának én vagyok az anyja, és hogy
mennyit sóhajtoztam, amíg megszületett?
De a király
addig mondta a magáét, addig duruzsolt a királyné fülébe, hogy már csak a jó
szomszédság kedvéért se lehetett elutasítani. Vitte hát az almát, be a szobájába.
Tálat, vizet, fésűt, mindent kikészített, a lány pedig reggelente kibújt az
almából, megmosdott, megfésülködött, ő meg nézte, nézte. Egyebet a lány nem
csinált, enni se evett, beszélni se beszélt. Mosdott, fésülködött, s már ment
is vissza az almába.
Ez a király
a mostohaanyjával lakott, aki látva, hogy a fia folyton bezárkózik, lassan
gyanút fogott: - Mit nem adnék, ha megtudhatnám, mért bújik el az én fiam
örökké! Háborús parancs jött, a királynak menni kellett. Majd' megszakadt a
szíve, úgy sajnálta az almáját otthagyni! Hívatta a leghűségesebb szolgáját, és
azt mondta neki: -Nálad hagyom a szobám kulcsát. Be ne engedj senkit.
Reggelente
készítsd ki az almalánynak a vizet meg a fésűt, ügyelj, nehogy szükséget
lásson. Úgy vigyázz, hogy mindent elmesél majd! – (Ez nem volt igaz, a lány
sohasem beszélt, de ő a szolgának így mondta.) Ne feledd: ha távol¬létemben egy
haja szála is meggörbül, a fejed bánja. – Bízhat bennem, felség, gondom lesz
mindenre. Mihelyt a király kihúzta a lábát, mostohája, az anyakirályné azon
buzgólkodott, hogy bejusson abba a szobába. Mákonyt tétetett a szolgáló borába,
s amikor a legény elaludt, ellopta tőle a kulcsot. Benyit, felforgatja a
szobát, de hiába keres-kutat, nem talál semmit sem. Csak az a szép alma
mosolygott egy arany gyümölcstálcán. – Márpedig akkor ez az alma a
bolondériája!
Tudni való,
hogy a királynék mindig hordanak övükben egy apró tőrt. Fogta hát a tőrt, és
összeszurkálta vele az almát. Vércsík fakadt minden döfésére.
Megijedt erre a mostoha királyné, elfutott, és visszadugta a kulcsot az alvó
szolga zsebébe.
Mikor a
legény fölébredt, nem értette, mi történt vele. Szaladt a király szobájába, hát
azt elárasztotta a vér. – Jaj, szegény fejemnek! Most mihez kezdjek? – azzal
elrohant. Szaladt a nénjéhez, aki tündér volt, és mindenféle varázsport tartott
a háznál. Kapott is tőle egy port, ami az elvarázsolt almákra volt jó, meg egy
másikat is, ami rontás ellen használt a lányoknak, s a kettőt összekeverte.
Hazament a szolgalegény az almához, minden szúrás helyén behintette a porral.
Az alma meghasadt, s bepólyálva, beragasztgatva előjött belőle a lány. Hazatért
a király, a lány pedig életében először megszólalt, és ezt mondta: – Tudd meg,
mostohaanyád megszurkált egy tőrrel, de a szolgád meggyógyított. Tizennyolc
esztendős vagyok, elmúlt rólam a varázslat. Ha akarod, a feleséged leszek.
Mire a
király: – Még hogy akarom-e?! Megülték a lakodalmat, a két szomszéd palota
nagy-nagy örömére.
Csak a mostohaanya nem volt ott, mert elbujdokolt, és senki se hallott róla többé.
