Gyereksarok
A pipakőbánya rejtélye
Hajdan a lakoták egy óriási fenyőerdő övezte nagy tó mellett laktak. A törzs egyik harcosát Fű Középennek hívták. Ez az igencsak harcias lakota elégedetlen volt a nevével. Semmire se vágyott jobban, mint szerezni egy új nevet, mely jobban tükrözi ellenségei felett aratott számtalan győzelmét.
Egy este így
szólt a törzsi gyűlés előtt:
– Elmegyek
délre, oda, ahol a sasok átrepülik a hegyeket, bízva abban, hogy ott egy hozzám
illő nevet találok.
A bölcsek Fű
Középen szándékának hallatán felsóhajtottak. Korábban, egyik dührohamában, ez a
túlságosan is heves harcos legjobb barátai közül hármat is megölt. Fű Középen
fogta lándzsáját, és anélkül, hogy megvárta volna az öregek jóváhagyását,
elment.
Amikor a nap
már negyedszer kelt fel, találkozott egy hatalmas, púpos állattal. Így szólt
hozzá:
– Furcsa
vagy ezzel a púppal a hátadon. Takarodj az utamból!
Az öreg,
fáradt, gerincferdült állat a Bölények Szelleme volt. Nyugodtan felelte:
– Úgy látom,
te túl gyenge vagy ahhoz, hogy rám támadj.
Fű Középen
arca eltorzult a dühtől:
– Észnél
vagy?! Nem látod, hogy olyan harcossal állsz szemben, aki nem tűri az ellenség
látványát?
– Még hogy
én ellenség? – rökönyödött meg a bölény.
– Harcos
szellemem oly hatalmas, hogy aki más, mint én, az nekem ellenségem –
mennydörögte mellkasát verve Fű Középen.
Ekkor
megragadta lándzsáját és a hatalmas állat felé hajította. A kovakőhegyű lándzsa
azonban ahelyett, hogy az állat bőrébe hatolt volna, lecsúszott róla. A harcos
átkozódni kezdett:
– Hogy hűlne
rád a bőr! A te hátad sokkal keményebb, mint a többi bölényé. Már több
ellenségemmel végeztem, mint ahány ujj van a kezemen! Miért nem tudom még csak
fel se sérteni a bőrödet?
Az öreg,
reumától meggyötört állat felnevetett:
– Be kell
vallanom neked, én több vagyok egy közönséges bölénynél. Olyan vén vagyok már,
hogy a sörényem pajzsként véd.
– Pedig a
karom erős! – kiáltotta a harcos.
– Nem a kar
ereje számít! – nevetett gúnyosan a szakállas ősállat. – Jobban tennéd, ha erődet
a lándzsádnak adnád!
– Remek
gondolat – ismerte el a hirtelen haragú harcos.
Egy
pillanatra magába mélyedt, és minden erejét átadta lándzsájának, ami egy
szempillantás alatt varázserejű fegyverré változott.
– Most
érintsd meg hegyével ezt a sziklát! – javasolta a bölény.
Fű Középen engedelmeskedett, és döbbenetére a
szikla ezer da¬rabra robbant szét.
– A varjú
lótolvaját neki! – kiáltott fel a lakota. – Jó tanácsot adtál, öreg bölény.
– Most
biztosan sokkal hatékonyabb leszel, mint amilyen voltál – vonta
le a tanulságot a ravasz öreg. – Ezzel a
lándzsával azonban csak azokat az állatokat és embereket tudod majd
megölni, akik az életedre törnek.
A szemmel
láthatóan elégedett Fű Középen ismét útra kelt, és nemsokára elérte a látótávolságnyira
levő magas, vörös hegyet.
Erre a
területre több törzs is járt, hogy begyűjtsék a pipájukhoz szükséges szent
köveket.
Amikor Fű
Középen odaért, ellenséges népekre bukkant, amint éppen a vörös köveket
gyűjtötték. Nyomban felemelte lándzsáját és azt parancsolta neki:
– Öld meg
ezeket az embereket! Mindegyiket! Nem tudom elviselni jelenlétüket!
De Fű
Középen karja magától leereszkedett, és így szólt gazdájához:
– Nem tudom
elhajítani ezt a fegyvert ezek ellen az emberek ellen. Csak akkor tehetném, ha
valamelyikük az életedre törne! Emlékezz arra, mit mondott a Bölények Szelleme!
– Mi lesz
így velem? – panaszkodott Fű Középen. – Ha lakota testvéreim tudomást szereznek
gyengeségemről, ki fognak gúnyolni.
– Egyáltalán
nem! – erősködött a karja. – Siránkozás helyett inkább érintsd meg lándzsád
hegyével a hegy oldalát.
Fű Középen
megtette. Alighogy súrolta a kovakő a hegyet, egy hatalmas szikladarab
szilánkokra tört.
A kőfejtő
indiánok felkiáltottak:
– Nézzétek!
Varázserejű férfi érkezett hozzánk! Lándzsája egyet¬len döfésével egy egész
hegyet szét tud robbantani. Ezentúl könnyedén tudunk majd pipáinkhoz követ
bányászni!
Lakomára
hívták Fű Középent, és hatalmas ünnepséget rendeztek tiszteletére.
Megkínálták
egy zacskó dohánnyal, így Fű Középen azzal a pipával pipázhatott, amelyet
ellenségei abból a kőből faragtak, amelyet ő robbantott ki a hegyből.
A szertartás
után egyhangúlag úgy döntöttek, hogy Fű Középent ezentúl Hegyettépőnek hívják
majd. Ettől fogva a lakota jó és igazságos volt. Megértette, hogy
elégedettséget érezhet akkor is, ha segít az ellenségein, ahelyett, hogy
megölné őket. Úgy gondolta, hogy most már minden olyan tulajdonsággal fel van
ruházva, amely feljogosítja, hogy igazságot osszon. Telt-múlt az idő, de a
harcosnak nem nyílt alkalma beteljesíteni újonnan magára vállalt feladatát.
Egyre inkább attól tartott, hogy soha nem tud majd igazságot osztani.
Egyszer
azonban elérkezett a pillanat!
A hegy
tetején élt egy sas. Rendszeresen vadászott a nagy síkság felett, ahol a
nyakánál fogva ragadta meg a bölényeket, és a fészkébe repítette őket, hogy
enyhítse velük éhségét. E lakmározások során a bölények vére lefolyt a hegyen,
ezért vörös színűek a bányák kövei.
A sast
Tso-Mi-Cos-Tiinek, vagyis a Szent-Hely-Őrzőjének hívták. Egy irokéz a
következőt mesélte jelbeszéddel a lakotának:
– A
hegytetőn élő sas egy mennydörgésfészekben* lakik, amelyet villámokból és
esősugarakból szőttek. A madár nőstény, hímje egy kígyó. Amikor a nőstény
kikelti tojásait, elsötétül az ég, orkán tör ki, és viharos szél kerekedik. A
madár egy holdhónapon át kotlik, és a Holdon költi ki tojásait. Mihelyst egy
fóka kikel, apja, a kígyó nyomban megjelenik, nyelvével megérinti, és a kicsi
abban a pillanatban elpusztul. Szerencsére a sas örök életű, máskülönben faja
már régen kipusztult volna.
– Te, aki
soha nem jártál fent, honnan tudod ezt? – kérdezte Hegyettépő az irokéztől.
– Egy öreg
varázsló mesélte. Azt mondta, ő megtette ezt az utat és saját szemével látott
mindent. Másfelől megnyugtatott, hogy a sas nem nagyobb, mint a kisujjam körme.
– Ez
hihetetlen! – kiáltott fel Hegyettépő. – Ha nem lennék ennyire fáradt, lenne
pár szavam ehhez a kígyóhoz.
Éjszaka
hatalmas fekete felhők gyűltek a hegycsúcs körül, és menny¬dörgött.
Hegyettépő
azt gondolta: – Biztosan épp most költi ki tojásait a sas. Nem ülhetek ölbe
tett kézzel, megölöm a kígyót!
A hajnal
első sugarainál elindult felfelé a hegyoldalban. Az úton egy menyéttel
találkozott.
– Hová mész
ilyen korán reggel? – kérdezte tőle a menyét.
– Igazságot
osztani – vetette oda sietősen Hegyettépő.
– Ki vagy
te, hogy ilyen küldetéstudatod van?
– Egy jó
ember, aki jót akar a többieknek. Engedj tovább, hadd folytassam utamat!
A menyét
bebújt egy repedésbe, oda, ahol a többi menyét is fészkelt. Miközben Hegyettépő
távolodott, a menyét ezt kiabálta:
–
Testvéreim, nézzétek, ott megy az igazságosztó, egy valódi igazságosztó…
A lakota
megvonta vállát, és tovább kapaszkodott a meredélyen. Felérve a csúcsra
megpillantotta a fészket. A madár csakugyan apró volt. Az ifjú harcos
megszólította a kígyót:
– Azt
beszélik, azzal gyötröd asszonyod, hogy megölöd a kicsinyeit. Igaz ez?
Anélkül,
hogy szóra méltatta volna, a hüllő megérintette a fókát, amint az épp kikelt a
tojásból, és egy kis, kerek kaviccsá változtatta.
– Ez
iszonyatos! – ordította magánkívül Hegyettépő. – Megöllek, hogy tiszteld az
életet!
Lándzsájával
célba vette és el is találta a kígyót, de az nem robbant szét. Látva, hogy a
kígyónak semmi baja sem esett, Hegyettépő dadogni kezdett.
– Ho-hogyan
lehet, hogy sértetlen maradtál? Sziklákat tudok szét¬robbantani, de rajtad nem
fog a lándzsám. Mágikus hatalmad lenne?
A hüllő
gúnyosan azt sziszegte:
– Talán
kételkedtél benne? Nem tudtad, hogy itt szellemek laknak? Asszonyom az
Örökké-Létező, én pedig mindent látok, és mindent tudok. Milyen jogon oszt
igazságot itt egy halandó ember? Tudd meg, hogy mindenkinek a maga szokása
szerint kell cselekednie, anélkül, hogy egy tudatlan megzavarná. Egyik
feladatom, hogy ügyeljek arra, csak egy Örökké-Létező legyen a Földön, azért,
hogy ebben a fészekben béke uralkodjon. Ahelyett, hogy vakon, saját elveid
szerint osztanál igazságot, terjeszd inkább azt, amit én mondok, és az emberek
nem fognak többé gyűlölködni!
Hegyettépő
több napon át gondolkodott a mennydörgésfészekben, majd azt mondta a nőstény
sasnak:
– Férjednek
igaza van. Ha semmit sem tudunk mások szokásairól, az a legbölcsebb, ha hagyjuk
őket kedvük szerint élni – majd a kígyó felé fordulva, hozzátette:
– Bocsánatot
kérek a zűrzavar miatt, amit okoztam. Többé egyet¬len ember se zavar majd, erre
vigyázni fogok.
A hüllő, ezt
megköszönve, egy kis kerek kaviccsal ajándékozta meg.
– Ő a fiam –
mondta. – Nézz rá mindannyiszor, amikor csak kí¬sértést érzel, hogy mások
ügyeivel foglalkozz. Így könnyebben fogsz emlékezni ígéretedre.
A harcos
hálatelten visszaereszkedett a bányához, ahol minden¬kinek elismételte a kígyó
szavait, majd visszatért lakota testvéreihez. Azon az estén érkezett, amikor
éppen ülésezett a nagy tanács. Hegyettépő elmesélte kalandjait és megmutatta a
kis kerek kavicsot. A varázsló így szólt hozzá:
– Mindezt
már tudtuk jóval a születésed előtt. Soha nem tanítottuk neked mások
tiszteletét, mert mostanáig túlságosan heves voltál ahhoz, hogy meghallgass
minket. Immár erős vagy, de többé nem fogsz gyilkolni. Immár igazságos vagy, de
kizárólag saját magaddal szemben. Ez így van rendjén, és testvéreid mindig
boldogok lesznek, ha az utazásodról hozott pipát elszívhatják veled.
Hegyettépő
új nevét büszkén viselve még sokáig élt övéi között. Ma már halott, de szelleme
tovább él a lakoták között. Amikor a földön látnak egy kis kerek kavicsot,
mindig az Örökké-Létezőre gondolnak, és többé már nem jut eszükbe, hogy más
törzsbelieket öldössenek, ha nem hozzájuk hasonlóan cselekszenek.
A csipevák fejükön
pulykakakas tolldíszt viselnek, a varjak hollótollakkal szeretik ékesíteni
magukat, a lakoták pedig sastollakkal cicomázzák magukat a mennydörgésfészek
emlékére, anélkül, hogy kifogásolnák a csipevák vagy a varjak szokásait.
Kik a lakoták?
A sziúk testesítik meg az európaiak szemében az igazi indiánt, akik sátorban laktak és bölényre vadásztak. Bár törzseik ugyanahhoz a kultúrához tartoztak és ugyanazt a nyelvet beszélték, a különböző nyelvjárások szerint háromféleképpen nevezték magukat: dakota, nakota és lakota. Mindhárom szó jelentése szövetséges.



