A sündisznócska

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy kalmár, egy király meg egy szegény ember. Ez a kalmár eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedt az erdőben, hogy három nap egymás után járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni.

Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól és éhségtől, s nagy keservesen felkiáltott:

– Istenem, istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék melléje.

Abban a pillanatban megszólalt mellette valaki, s azt mondta:

– Kivezetlek én, csak gyere utánam.

Néz a kalmár mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit nem tenni, a kalmár megígérte a sündisznónak, hogy neki adja a legszebb leányát, s ad még három zsák pénzt is, csak vezesse ki. Azzal a sündisznó elindult előre, a kalmár utána, s egy fél óra sem telt belé, kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a kalmár ment haza, a sündisznócska vissza az erdőbe.

Másnap a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett, mint a kalmár. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot sóhajtott:

– Istenem, istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat kivezetne az erdőből, nem bánnám, akárki s akármi légyen, három leányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt is adnék neki.

– Gyere csak utánam, én kivezetlek – szólalt meg valaki. Néz a király mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a lába alatt, az beszél. Nem bánta ő, akármi, akárki, a szavát meg nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.

Éppen az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is már vagy hat napja bolyongott szegény feje, nem tudott kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a száraz gallyat.

– Istenem, istenem – sóhajtott fel a szegény ember –, nekem nincs semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám.

– No, hát akkor gyere utánam – szólalt meg valaki. Bezzeg, hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a szegény ember hazament, a sündisznó vissza az erdőbe.

Telik-múlik az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, a kicsi sündisznót már kezdették is felejteni. A kalmár, a király, a szegény ember, mind azt gondolták, hogy valami csodálatos álmot láttak, nem is volt igaz, ami velük történt. De bizony nem volt álom, mert egy este, amikor a szegény ember már lefeküdött, bekopogtatott a sündisznó az ablakon.

– Apámuram, nyissa ki az ajtót!

Hm, álmélkodik magában a szegény ember, hát ez ugyan ki lehet? Hiszen neki sohasem volt gyermeke. Fölkel a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a küszöbön a sündisznócska.

– Adjon isten jó estét, apámuram, hazajöttem.

– Fogadj isten, édes fiam, hát megjöttél?

– Meg biz én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen nekem ágyat!

Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva, ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik. Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adnak neki ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem nyúlt.

A mese teljes terjedelmében a Családi Lap 2008. júliusi számában olvasható.